Monte Nuovo látképe a Pozzuoli-öböl felől (Forrás: Wikipedia)

Monte Nuovo látképe a Pozzuoli-öböl felől
(Forrás: Wikipedia)

1538. szeptember 29-én Pozzuoli mellett, a Phlegrei-mezők területén megremegett a föld. Hasadékok keletkeztek, és súlyos földrengés kíséretében egy tűzhányó kezdett működni. A kitörés mindössze néhány napig tartott, de ez elegendő volt ahhoz, hogy 140 méter magas vulkáni kúpot hozzon létre, amely a mai napig is uralja a Pozzuoli-öblöt. Egy fametszeten kívül olyan levél is maradt fenn, amelyben az egyik szemtanú, Falconi kereskedő részletesen leírja a Monte Nuovo keletkezését. A levelet, melyből az alábbi kivonatot közöljük, öt hónappal a vulkán kitörése után keltezte.

„Már két éve tapasztalható gyakori földrengés Pozzuoliban, Nápolyban és a szomszédos kikötőkben. A kitörést megelőzően nappal és éjjel húsz nagyobb és kisebb földlökést lehetett érezni a fenti helyeken. A kitörés 1538. szeptember 29-én vasárnap éjjel kb. 1 órakor vált láthatóvá, és azt mondták nekem, hogy ez a meleg fürdő és a Tripergola között kezdődött. Rövid idő alatt a tűz annyira elhatalmasodott, hogy a föld felszíne megnyílt ezen a helyen, és olyan nagy mennyiségű hamut és horzsakövet dobott fel a vízzel együtt, hogy az egész vidéket beborította, és Nápolyban majdnem egész éjszaka hullott a hamu s az eső…

Következő éjjel, mely hétfő volt, Pozzuoli szegény lakosai olyan borzalmas látványban részesültek, hogy elhagyták lakhelyeiket… néhányan gyerekekkel karjukon, néhányan zsákokkal, melyekben értékek voltak. Egyesek rengeteg madarat vittek, melyek a kitöréskor elpusztultak, mások halakat vittek, melyekből rengeteget találtak a partokon, mivel a tenger visszahúzódott, és a hamu s a horzsakő nagy mennyisége miatt, melyet a kitörés dobott szét majdnem kiszáradtnak látszott… A kitörés helye felé fordulva, füstoszlopokat lehetett látni, melyek egy része fekete és egy része nagyon fehér volt. Nagy magasságig emelkedtek, és a füstből időnként színes lángok törtek elő nagy kődarabokkal és hamuval, s olyan hangot lehetett hallani, mintha számos ágyú dörögne. Miután a vastag füstfelhővel kövek s hamu lövellt fel a levegőbe, kisebb libegés után természetes súlyuk következtében visszahullottak, különböző méretű kövek esőjeként… Hasonló hanggal és füsttel köveket és hamut lövellt ki ismét, és ez így folytatódott két nap és két éjjel, amikor is a füst és tűz ereje kezdett alábbhagyni. A negyedik napon (amely csütörtök volt) 22 órakor olyan nagy kitörés volt, és olyan mennyiségű hamu, kő s füst tört elő, hogy úgy látszott, mintha az egész földet s tengert beborítaná…

Aztán pénteken és szombaton csak egy kis füst tűnt fel, így sokan bátorságot véve megnézték a kitörés helyét. Azt mondták, hogy a kidobott kövekből és hamuból hegy keletkezett, ami majdnem elképzelhetetlen azok számára, akik nem látták, hogy ilyen rövid idő alatt ilyen nagy hegy keletkezett. A tetején kúp formájú száj van, mely negyed mérföld átmérőjű. A következő vasárnapon (október 6-a volt) sok ember felment a hegyet megnézni, néhányan már félig felmásztak rá, mások még feljebb jártak, amikor olyan hatalmas kitörés történt nagy füsttel, hogy sok ember halálát lelte. Sokat sohasem találtak meg. Azt mondták nekem, hogy a halottak vagy eltűntek száma a 24 főt is elérte.”

Ez a vulkán tipikus monovulkán. Így nevezzük azokat a tűzhányókat, amelyek csupán egyszer, létrejöttük idején működnek, s azután teljes nyugalomra térnek. Manapság azonban nem a Monte Nuovo a vidék fő látványossága, hanem egy rég nem működő vulkán, a Szolfatára (Solfatara).

A tűzhányók működése szakaszokra osztható. Az utóvulkáni működés egyik jelensége a szolfatára, amely iszaptavon átbuborékoló kénes gázforrást jelent. Nevét a Phlegrei (Flegrei, Flegriai) terület Szolfatárájáról kapta, amely így került át a vulkánokkal foglalkozó szakkifejezéseinek sorába. a Szolfatára kráterébe lépve különös, forró levegő csapja meg a látogatót. A hetvenméteres kráterfalak közt megreked a levegő, a forró talaj, a kénes kigőzölgések fojtó szaga és az iszaptó fortyogásának semmivel össze nem téveszthető, dübörgő hangja felejthetetlen, izgató élménnyé ötvöződik.

A Szolfatára jelenlegi állapota mintegy 800 éve szinte változatlan. Egyetlen kitörése ismeretes 1198-ból. Ekkor főként tufaszórást produkált, de láva is ömlött a kráterből. A fortyogó iszaptó hőmérséklete azonban az utóbbi száz évben egyre emelkedett. 1856-ben B. Deville hőmérője 88 °C-ot mért. A következő évtizedekben a hőmérséklet magasabb lett, 1938-ban pedig már elérte a 162,5 °C-ot.

A Szolfatára talaja porózus, sárgásfehér, mállékony tufa. Kémhatása erősen savanyú, a rajta évszázadok óta átszivárgott kéndioxid miatt. Ennek hatására a tufa is átalakult; ezt a kőzetfajtát alunitnak nevezzük. Már az ókorban rájöttek arra, hogy ez az anyag kitűnően használható vászon fehérítésére, ezért szerte a Római Birodalomban árusították.

Az 1970-es évek elején ijesztő jelenségek rémítették meg Pozzuoli lakosságát: a talajt számos földrengés rázta meg, repedések keletkeztek, és hőforrások törtek fel. Az öböl vize megsötétedett s millió gázbuborék lepte el a máskor kék víztükröt. A városba katonaság érkezett, és szóba került a lakosság kitelepítése is. A kikötőbe befutott Ulisse Iglieri óceanográfiai kutatóhajó, amelyet később Bannock mérőhajó követett. Az olasz kormány kérésére Japánból két vulkanológus is a helyszínre repült.

A Szolfatára gázkifúvásainak helyére a szokottnál több termoelemet (távhőmérőt) helyeztek el, és lázasan mérték a talaj mágneses értékeit. A tét nem volt kicsi. Nápoly nyugati lakótelepei is veszélybe kerültek.

A mérések megállapították, hogy egy magmatömeg került talajközelbe. A kitörés szerencsére elmaradt, de a Monte Nuovo baljós emléke egy rövid időre ismét felrémlett.

(Erdélyi – Sugár – Zsebeházy: Vulkánok tövében, vulkánok tetején; Móra Ferenc Könyvkiadó, 1977. nyomán)