A földrajzi felfedezőket, legyen szó világutazókról, sarkkutatókról, hegymászókról vagy éppenséggel barlangászokról – de természetesen hosszasan sorolhatnánk a különböző tudományágak, illetve szakterületek képviselőit – mindig is izgatta az általuk felfedezett terület, vagy objektum névvel illetése. Még ha első hallásra annak is tűnik, korántsem érdektelen cselekedet ez, hiszen, ha az elnevezés elfogadhatóvá válik, nemcsak „szülőatyját” teheti halhatatlanná, de sokkal fontosabb funkciókat is elláthat.

A vulkanológia területén különösen érvényes és fontos a szakszerű névadás, ugyanis – természetesen az aktív területekre gondolva – állandóan változó közegről van szó. Éppen ezért például folyamatosan, akár félévente, évente frissíteni kell a térképeket, jelölni a topográfiai jellegzetességek változásait.

A mindannyiunk számára ismert Etnán például gyakorlatilag minden évben új turistatérképeket adnak ki, a legutóbbi lávafolyások bejelölésével, a legújabb kráterek helyének feltüntetésével stb. Az etnai példánál maradva, előfordulhat, hogy ha mondjuk egy 1980-as térkép alapján akarnánk tájékozódni, eltévednénk. Azóta ugyanis számtalan kúp (parazitakráter) nőtt ki a szó legszorosabb értelmében a földből, és az is elképzelhető, hogy legalább ugyanennyit takartak be különböző lávafolyások. Ugyanígy egy-egy vulkánkitörés hatására épületek, utak, erdők semmisülhetnek meg egyik óráról a másikra, tavak, patakok szűnhetnek meg pillanatok leforgása alatt. Mindezeket a változásokat tehát szükséges nyomon követni és regisztrálni.

A St. Helens szülöttei

Az utóbbi évtizedek legsúlyosabb vulkánkatasztrófáját, jóllehet viszonylag kevés halálos áldozattal járt, az USA-beli Mount St. Helens tűzhányó 1980. május 18-i erupciója okozta. A katasztrófa – bár magával a szóval leginkább az emberek és létesítményeik hirtelen pusztulását szoktuk illetni – a természeti környezet drasztikus megváltozását idézte elő. Ugyanez a vulkán a közelmúltban ismét feléledt, és új formákat létrehozva, illetve a korábbiakat továbbfejlesztve önálló életet él. Illik vagy nem illik, mindenesetre célszerű új névvel, nevekkel illetni a változásokat okozó képződményeket. A vulkanológusok a szabályhoz akkor is ragaszkodnak – véleményünk szerint is helyesen – ha névadásuk tárgya rövid életűnek bizonyul.

Az elmúlt hónapban létrejött lávadómot – mely ugyebár a mélyből felnyomuló magma „szülötte” – a kutatók eddig „kúpnak”, „kiemelkedésnek”, vagy egyszerűen csak „halomnak” nevezték, ezért időszerűnek látták, hogy konkrét névvel illessék. Az egyik „keresztapa”-jelölt javaslatát, miszerint legyen „XXI. századi lávadóm” a neve, szarkasztikus nevetés fogadta. De sajnos a többiek sem bizonyultak kreatívabbnak.

Magát a vulkánt 1792-ben egy brit felfedező, George Vancouver nevezte el, mégpedig az egyik honfitársáról, a diplomata St. Helens báróról. Igen, ne tessék meglepődni, az ilyen és ehhez hasonló vezetéknevek gyakoriak voltak a korabeli Angliában. Létezett, létezik viszont egy másik név is, történetesen a bennszülöttek elnevezése. Az amerikai indiánok ugyanis Loo-Wit Lat-kla-nak, vagy Louwala-Clough-nak hívják a tűzhányót, ami tüzes vagy füstölgő hegyet jelent.

Ágnestől a Bugga Buggáig

Az amerikai szakemberek általában személyneveket adnak a különböző alakzatoknak, mint például „Ágnes” vagy „Berta” (Egy másik szakterülethez nyúlva, ez a fajta irányvonal érvényesül a nyugati partra oly jellemző szélviharok, a tornádók esetében is). Ugyanakkor gyakran találkozhatunk állatnevekkel, az antiloptól a zebráig. Persze kivételek is akadnak. Az egyik hatalmas kőhalmot például „Kormányhivatal”-nak hívják.

Az egyik megkérdezett elmondta, az emberek gyakran úgy gondolják, hogy a kutatóknak nincs képzelőerejük, pedig jó humorérzékről tettek tanúbizonyságot a javaslatok, hiszen a „Bugga Bugga”-tól a „Börtönrockig” rengeteg javaslat elhangzott. Viszont elismerik, hogy praktikus névre van szükség. Vészhelyzetben ugyanis egyszerűnek, jól megjegyezhetőnek és jól érthetőnek kell lennie. Talán ez a magyarázata, hogy az 1980-ban létrejött lávadómot még mindig „Régi Lávadóm” néven említik.

Grant Smith, a Washington Állam Földrajzi Nevek Bizottságának tagja megjegyezte, hogy nem szabadna alábecsülni a földrajzi nevek fontosságát. Hiszen a kereskedelemben, vagy egy mentés esetén ezek adják a tájékozódási pontokat. A névnek figyelemfelkeltőnek kell lennie, mindamellett azt is megmutatja, hogy kik, és legfőképpen azt, hogy milyenek vagyunk.

A Mount St. Helens kráterében létrejött gleccsernek sem volt külön elnevezése, és elképzelhető, hogy ezek után már nem is lesz rá szükség, habár a bizottság most négy név közül próbál dűlőre jutni. Az egyik változat a „Spirit Glacier”, azaz „Lélek gleccser”; a másik a „Tulutson”, ami az indián kifejezés a gleccserre, a harmadik a Tamanawas”, ami „indiánul” „Irányító szellem” és végül a „Kráter-gleccser”, amit eddig is használták. Bár lehet, hogy most már nincs sok értelme nevet adni ennek a jégárnak, mivel a jelenlegi aktivitás során minden bizonnyal elolvad. Ez is azt mutatja a vulkanológusok szerint, hogy a hegy hivatalos nevek nélkül is jól működik.

Érdi-Krausz Erika – Lieber Tamás

(2004. november 25.