Feröer-szigeteki tartózkodásunk utolsó napjának túracélpontja talán nem véletlenül maradt programunk végére, betetőzéseként a változatos szigetvilágot felfedező csámborgásunknak*.
Számunkra július 16-a is kora reggel kezdődött. Hozzá is szoktunk már ehhez, hiszen szűkre szabott időnkből minden percet elvesztegetettnek véltünk, ami nem volt valamiféle felfedezendő látnivalóhoz kötve. Nyilvánvalóan vezetőink is így gondolták, amikor programunkat összeállították. Ezen a napon a fővárosból, Tórshavnból 50 kilométeres, vagyis nagyjából 1 órás út várt ránk a festői Tjørnuvíkba. Út közben a Svartidalurfoss, azaz Fekete-völgyi vízesés bő órányi megállóra késztetett. Feröer, szigetjellegéből adódóan viszonylag rövid vízfolyásokkal rendelkezik, ám a többnyire meredek sziklaletörésekkel, szirtekkel bíró szigetvilág ezeket a rövid patakocskákat is legtöbbször zúgókba kényszeríti. Feröeren emiatt számos, igen látványos vízesés található, ezek egyike a már említett, többlépcsős Svartidalurfoss. Az egy-egy teraszra 15-20 méteres magasságból lezúduló vízpermet közeli látványáért megérte feljebb mászni, a fehér tajték és a sötét vulkáni sziklák kontrasztja nem mellesleg hálás témát szolgáltatott fotósaink számára is.
Óriás és Boszorkány
Feröeri túraajánlásokban előkelő helyen szerepel a Tjørnuvík – Saksun települések közötti hegyi átkelés, amit a szigetvilág egyik legszebb útvonalaként jegyeznek. Bár a leírásokból úgy tűnik, hogy a fordított útirány a népszerűbb, tulajdonképpen ennek igazán nincs jelentősége. Annál is inkább, mert nagyon sokan oda-visszautat teljesítenek (kb. 14,5 km), ami tulajdonképpen a kiindulóponton leparkolt gépjárműhöz való visszatérést jelenti. Ha vannak a kényelmesebb megoldást választó útitársak is a csapatban, akik az autókat szívesen viszik át a célállomásra, nyilvánvalóan a túrázók is könnyebb helyzetbe kerülnek, különösen, ha az időjárást figyelembe véve, ez a komfortosabb megoldás. Mert Feröeren ez igen változatos tud lenni, ahol egyik pillanatról a másikra, tulajdonképpen minden átmenet nélkül a nyár is késő őszi időjárást produkálhat, bőséges esővel, széllel, köddel megbolondítva.
Utunk közben ezen a napon nem kellett szigetet váltanunk, bár a fjordok kusza sűrűjében autózva ezt az ember helyismeret híján aligha érzékeli, mint ahogy ennek ellenkezőjét sem. Különösen egy ilyen összetett alaprajzú szigetvilág esetén, mint Feröer. Hasznos tehát ha van hagyományos térkép is a kézben, amit időnként szét lehet teríteni, áttekinteni helyzetünket (a telefonos applikációk erre már csak a képernyő mérete okán sem mindig alkalmasak).
A Streymoy északkeleti partján fekvő festői zsákfalu Tjørnuvík, a sziget legészakibb települése, amit egy 2020-as népszámlálási adat szerint csupán 48-an laknak. Feröeri viszonylatban ez nagy közösségnek számít. A falu fölött egy patakvölgy húzódik, amely tulajdonképpen túránknak is az útvonalába esett, ugyanakkor jó rálátás nyílik innen a híres „Risin og Kellingin” (Óriás és Boszorkány) sziklacsoportra. Ezek a híres sziklák már a szomszédos szigethez Eysturoy-hoz tartoznak, mint ahogy Feröer két legmagasabb hegye a Slættaratindur (880 méter) és a Gráfelli (865 méter) is. Ezek szintúgy láthatók Tjørnuvíkból. A sziklatoronyok, azaz a 71 méter magas Risin és a 69 méteres Kellingin keletkezéséhez egy legenda kapcsolódik, ami a következőket meséli: Izland óriásai a Feröer-szigeteket birtokolni akarták, ezért elküldték a névadó óriást és annak boszorkány hitvesét, hogy vontassák el magukhoz a szigeteket. A feladat azonban bonyolultabbnak bizonyult, mint azt korábban hitték. Miközben belemerültek a munkájukba, elfelejtették, hogy csak az éjszaka áll rendelkezésükre. Amikor ugyanis a hajnal első sugarai felragyogtak rájuk, mindketten kővé változtak, és ahol ez történt, azon a helyen láthatók ma is.
Feröer esszenciája
Tjørnuvík Feröer legrégebbi települései közé tartozik egy 1950-es években feltárt ősi temetkezési hely bizonyította be, hogy már a viking korban is lakott volt, sőt egy itt talált kelta bronz övtű a Brit-szigetekkel fennálló ősi kapcsolatát is igazolta.
Tjørnuvík klasszikus halászfalu, egyszerű, északi mesevilágot idéző faházaival, lenyűgöző panorámájával hamar rabul ejti a turistát. Különösen, ha a helyben frissen készített gofrit is megkóstolhatjuk, s mindezt habos kávéval öblíthetjük le. A falu központjában az egyik háznál, piknikasztalon készített finomságok annyira népszerűvé tették készítőjét, bizonyos Hans Esbern Heinesen-t, hogy különböző útleírások is név szerint említik. Csapatunk is élt a lehetőséggel, bár bevallom, hogy ekkor már sokaltam közel 5 ezer forintnyi összeget kiadni a falatnyi süteményből és kávéból álló kombóért, de társaim jól láthatóan elismerően nyilatkoztak a desszertről. (Nyilván egy ilyen helyen olyasmiket is megenged magának az ember, amire otthon sajnálja a pénzt, de a túra végére azért az a sok „megengedés” – különösen közvetlenül egy 10 napos grönlandi kiruccanás után – összességében tetemes összegre rúgott már, így ettől az élvezettől „muszájból”, bár bevallom fájó szívvel, de megtartóztattam magam).
A rövidke pihenőt követően megbeszéltük, hogy kik azok, akik a pihentetőbb programot választva eljuttatják a két kocsit a célállomásra, majd a túracsapat ha komótosan is, de elindult. Ha röviden akarnánk összefoglalni ennek a túrának a lényegét, igazából így jellemezhetjük: egy tengerparti településről felmásztunk egy hegyi hágóhoz, majd azon átkelve leereszkedtünk egy másik faluba. Végül is ezt tettük. Ám Feröert nem intézhetjük el ennyivel. A gyönyörű táj, a természet itt tapasztalható változékonysága; látványos patakvölgyek, vízesések, hegycsúcsok, sziklaszirtek, fjordok, óceánok látványa, külön-külön is üdítőleg hatnak ránk, hát még így egyben. Utólag értettem csak meg, hogy itt valójában Feröer esszenciájába „kóstolhattunk” bele.
A rövidke, alig több, mint 7 kilométeres gyalogtúra legmagasabb pontja a 480 méteres magasságban fekvő hágó, amely a Melin (764 méter) és a Heyggjurin Mikli (692 méter) csúcsok között vezet át a túloldalon elterülő Saksun településre.

Az egykoron kikötőként használt öböl bejáratát egy vihar homokkal töltötte föl, így a tengerről lefűződő tóvá (Pollurin) vált
Az időjárás szeszélye Feröeren képes meglepni a nem ehhez az éghajlathoz szokott túrázót. Bár itt tulajdonképpen nincsenek nagy magasságok, az időjárás mégis kiszámíthatatlan. A völgyekben ugyan némi védelmet jelenthet a domborzat egyenetlensége, a magaslatokon azonban már semmi sem állja útját az óceán felől fújó szeleknek. A köd szinte mindennapos jelenség itt, és a gyakori esőzés is az óceáni éghajlat velejárója. Ez utóbbiakat ezen a napon magunk és kénytelen-kelletlen megtapasztaltuk.
Az esőkabát és a meleg, rétegzett öltözék bizony jó szolgálatot tett. Néha meg-megállt a csapat, hogy elraktározhassa az egyébként így is szép táj látványát, de néhány percnél hosszabb pihenőket nem tartottunk. Hamarosan feltűntek Saksun falu épületei. Igazából itt sem beszélhetünk metropolisról, hiszen alig 10 fő él itt, ehhez képest a hátunk mögött hagyott, közel 50 fős Tjørnuvík is zsúfoltnak számít.
Saksun Streymoy sziget északnyugati partján fekszik, kiindulási pontunktól délnyugati irányban. Érdekessége a Pollurin-tó, amely valamikor egy mélyen benyúló öböl volt a település fölötti völgyben, ami egy védett természetes kikötőhelyet jelentett. Ám bejáratát a 19. században egy vihar homokkal töltötte fel, így jelenleg a tengerről többé-kevésbé lefűződő tóvá vált. Saksun első írásos emléke a 15. század elejéről származik, napjainkban is működő farmja (Dúvugarðar)a leírások szerint az 1600-as években létesült, míg temploma 1858-ban.
Lieber Tamás
*Túránk az egri Csámborgó utazási iroda szervezésében valósult meg
Legutóbbi hozzászólások