Ha figyelmesebben körülnézünk a dunántúli Tüskevár környékén, különös alakú köveket láthatunk. Végeik kissé elhegyesednek, de oldaluk domború.

Ezek a vulkáni bombák! Balaton-felvidékünk egykori tűzhányói körül sok ilyen követ gyűjthetünk. valamikor képlékeny állapotban röpítette ki őket egy kilövés robbanásának ereje. tengelyük körül forogva végeik csúcsosra nyúltak, és amikor a talajba csapódtak, egy kissé el is lapultak. Ezeket az öklömnyitől emberfej nagyságú köveket a vulkanológia német nyelvű szakirodalma Birnenbombe (körtebomba) néven említi, pedig ilyen alakú körte sehol a világon nem terem.

Ám a vulkáni bombák ennél jóval nagyobbak is lehetnek. A Vulcano (Eoli- vagy Lipari-szigetcsoport) 1889-es utolsó nagy kitörése alkalmával háromtonnás bombáinak felülete a kenyérhéjhoz hasonló, mert lehűléskor (amikor a bomba belseje még izzó volt) megrepedezett. Ezeket nevezzük kenyérbombának. Hazánkban kenyérkő néven ismerik.

A bombáknál kisebb alakúak a lapillik. Olaszul kövecskét jelent a szó, de ha Pompeji pusztulására gondolunk, aligha becsülhetjük le veszélyességüket. A vulkánok elképesztő számban zúdíthatják környezetükre a forró lapillikat.

Amikor napilapjaink beszámolnak valamely távoli ország alig ismert nevű vulkánjának kitöréséről, gyakran találkozhatunk ezzel a kifejezéssel: vulkáni hamu. Ezzel azt a finom homok- vagy porszerű anyagot jelölik, amelyet a vulkáni kitörés ún. karfiol alakú felhője némelykor igen nagy távolságra szállít. A forró gázokból álló örvénylő felhő, amely kisebb-nagyobb kődarabokat és nagy mennyiségű vulkáni port sodor magával, karfiolra emlékeztet – innen származik a neve. A Krakatau szigetvulkán 1883-as kitörésekor ez a por 80 km magasságra emelkedett fel az erupciós felhővel, és szétterülve a Föld különböző helyein, csodálatos színekben ragyogó naplementéket okozott.

Ha egy vulkán a kiszórt törmelékből építi fel kúpját, és erre időnként lávaréteget is borít, a hegy szerkezete réteges lesz, ezért sztratovulkán (rétegvulkán) a neve.

Ám a felsoroltakkal még korántsem merítettük ki a vulkánok fegyvertárát. Ez előbb beszéltünk a karfiol alakú felhőről. Ha ennek felszínre jutását például egy eldugult kürtő megakadályozza, az összepréselt forró gázok hallatlan erővel törhetnek utat, és szinte izzó állapotban kerülnek a felszínre.

Ez az izzó gázfelhő (v. izzófelhő) azután hatalmas pusztítást végez. ez okozta a Martinique szigeti St.-Pierre város katasztrófáját is. Lacroix professzor „nuée ardente”-nek, égő viharfelhőnek nevezte, másutt „fekete fal” néven ismerik. 1951-ben Új-Guineában 5000, a Fülöp-szigeteken pedig 500 embert pusztított el pillanatok alatt. A kráter felől 100-500 km-es óránkénti sebességgel csap le az izzó gázfelhő, és több száz fokos hőmérsékletével, hurrikánszerű viharával mindent felperzsel, ami útjába kerül.

A kiröpített törmelék, ha a lávaszint mélyen a csatornában van, már a röppálya felső ívében megszűnik izzani, és salakszerű anyag formájában hull a külső lejtőre. De ha a lávaszint magasan van a kráterben, a kirepített foszlányoknak nincs idejük kihűlni, hanem izzó, képlékeny cafatokban érnek földet, és összehegednek. nagy nyomás, szűk lávacsatorna és magas lávaszint izzó lávaszökőkutakat idézhet elő.

1971-ben a Szicíliától északra elterülő kis sziget vulkánja, a Stromboli produkált ilyen jelenséget, amely majdnem súlyos bajokat okozott. A Stromboli egy ősi, kettérobbant sziget tovább működőd vulkánja. Az új aktív kúp nem érte el az Ős-Stromboli magasságát, hanem még körülbelül 30 méterrel alatta van. Így lehetséges, hogy az ősi Stromboli-Sommáról (kalderáról) szinte belelátni a jelenlegi működő és növekvő kúp krátereibe, ennek ugyanis jelenleg három aktív kürtője van. Tekintélyes kilövéseik terméke vagy a kráterbe hullik vissza, vagy Sciara del Fuoco-n (tűz útja) a tengerbe gördül. a víz milliárdnyi gázbuboréktól ezüstös, amelyek egy-egy kilövéskor libegve indulnak a tengerfenékről felszín felé.

Az Ős-Stromboli magasabb szirtjei – az 1930-as rettenetes kitörését kivéve – mindeddig megóvták a sziget településeit a károktól. 1971-ben a kilövések röppályája, talán a csatorna egy részének beomlása miatt megváltozott. Ennek eredménye az lett, hogy az izzó lávarongyok szökőkútszerűen átívelték a védő gerincet, és lángba borították a sziget bozótjait és növényzetét. A Sciaráról is hatalmas lávaár hömpölygött a tengerbe. A vulkán rombolását az erős szél is támogatta, amely a lobogva égő bozót tüzét szította, a forró gázáramokkal levegőbe rántott híg láva foszlányaiból pedig angyalhajszerű vékony szálakat és cseppeket húzott. Ezek a törékeny szálak még ma is megtalálhatók a sziklák barázdáiban, hasonló jelenség egyébként Hawaiiból is ismeretes, ahol a lávacseppeket Pelée (a sziget tűzistennője) könnyeinek, a lávaszálakat pedig Pelée hajának nevezik.

A Stromboli kitörése során szóba került a sziget lakosságának áttelepítése is, de erre szerencsére már nem volt szükség. A vulkán nemsokára lecsendesedett, felvette szokásos ritmusos működését. A növényzet elszenesedett ágai elhagyott csatatér hangulatát tükrözik, melyhez az aláfestő zenét, a távoli ágyúdörgést a kráter szolgáltatja.

A Stromboli az emberi történelem során csupán egyszer mutatta meg, hogy milyen szörnyű pusztításokra képes. Ennek az erupciónak a leírását A. Rittmann-nak, a német származású világhírű szicíliai vulkanológusnak köszönhetjük. Szerinte a kitörés a következőképpen ment végbe:

„1930. szeptember 11-én reggel 8 óra 10 perckor valamelyik kürtője iszonyú robbanással fekete felhőt sodort az ég felé. Aztán, mintegy két órán át, tökéletes csend uralkodott. Tíz óra körül azután elkezdődött…

Két és fél kilométeres magas, sötét gombafelhő emelkedett ki a kráterből, olyan robbanás kíséretében, melyet hatvan kilométerre is hallani lehetett. Tonnás kőtömbök repültek pehelyként kilométernyi távolságra, házakat törve össze Ginostra faluban. Valamivel ezelőtt az egész sziget kb. 1 m-t emelkedett, majd visszazökkent, minek következtében egy 2 m magas szökőár söpörte végig a partot. A Labronso Obszervatórium, valamint San Vincenso falu és Ginostra néhány utcasora megsemmisült. a robbanás után, amely csak a régi krátertöltelékeket röpítette levegőbe, fehéren izzó lávaeső ívelt ki a kráterből, és a Sciara lejtőjének szegélyén halmozódott fel. Ez az izzó tömeg, az utána hulló törmelékkel egyetemben, mozgásba jött, és megindult a csúszda meredek pályáján a tenger felé. A lavina vastagsága mintegy 8-10 m volt, és súlya szétmorzsolta az alsóbb rétegeket, felszabadítva a beléjük zárt forró gázokat. Tüzes áradatként, másodpercenként 15-30 m-es sebességgel száguldott ez az ördögi tömeg a tenger felé, elkapva és megsemmisítve három szerencsétlen kíváncsiskodót, akik a Sciara aljáig merészkedtek, hogy lássák, mi is történik. Egy negyediket a felforrt tenger forrázott halálra. A lezúdult törmelék össztömege kb. 75 000 m3 volt, hőmérsékletét 700 °C körülire becsülték. Az egész kitörés 15 órán át tartott.”

Az Y alakú Eoli-szigetcsoport legdélibb tagja a Vulcano. Működése már az antik időkben is ismeretes volt, a görögök Thermissa néven ismerték. A punok flottatámaszpontot létesítettek a sziget nyugati öblében. I.e. 183-ban, a szigettől nem messze tenger alatti vulkán kezdte meg működését (ez a jelenség igen gyakori a szigetcsoport környékén). Az akkor született tűzhányó ma is látható, neve Vulcanello. Működése során összefüggő területté vált vált Vulcanóval. 1843-ban Sartorius von Waltershausen, az Etna egyik legnagyobb ismerője járt Vulcanón. a sziget úgyszólván lakatlan volt, mindössze a gyengén füstölgő tűzhányó tövében létesített gyárban dolgozó rabok és felügyelőik éltek. A gyár egy Stevenson nevű skót tulajdona volt, és a Vulcano termékeit (kén, szalmiáksó, bórsav, gipsz, stb.) választotta szét és tisztította. Mint legolcsóbb munkaerőt, elítélteket alkalmazott. Waltershausen megdöbbenten ír a szerencsétlenekről, akik egy szerpentin úton kapaszkodtak fel a kráterig, majd az ott összeszedett, kosarakba rakott kénnel visszafordultak. Ezt az utat naponta többször 30-40 kg-os kosárral végigjárnia halálos ítélettel volt egyenlő. A hőség egyenesen afrikai. Ám a vulkán 1888-ban megszüntette ezt a helyzetet, Stevenson gyárával egyetemben. A nehéz lávájú, hirtelen robbanásos Vulcano – az a vulkán, amelytől a sziget nevét kapta – romba döntötte az épületeket, és mindenkit elűzött a szigetről. Asztalnyi, tonnás bombáinak záporával árasztotta el Porto Levante kikötőjének környékét.

A Vulcano északi oldalán horzsaköves, obszidiános lávaárat látunk. 1771 körül keletkezett, és valószínűleg az egyetlen obszidiánár, amely az emberiség történelmének idején jött létre.

Amikor egy tűzhányó kitörésének tetőpontjára ér, a kaotikus, füstbe borított, fekete kráterroncsok között megvillan valami vörösen izzó tömeg – a láva!

Ez a pokoli matéria minden vulkanológus vizsgálatának első számú tárgya. információkat nyújt a Földünk belsejéből, és számos geológiai kérdésre adhat választ.

Magas vulkánoknál a főkráterből ritkán ömlik láva, de keletkezhetnek repedések az oldal lankáin (pl. Etna), ahonnan ez az izzó olvadék előtör. Ezzel egy időben a főkráter bombát, törmeléket és gőzt okád.

A láva mozgása során a tereptől függően több ágra válhat szét, akadályok esetén feltornyozódhat. Sebessége változó. Híg lávák (Halemaumau-kráter) megközelítik a víz sebességét, máskor (Vezúv, 1944) száz métert is alig tesz meg óránként.

Minthogy a láva felülete viszonylag gyorsan „bebőröződik”, ez viszont jó hőszigetelő, az alatta izzó kőzetanyag hosszú ideig megtartja képlékenységét. Ezért azután egy lávaár elképesztő távolságokat tud megtenni. Így például az izlandi Skaptarjökull az 1783-as kitörése alkalmával két lávaárat okádott ki magából. Az egyik 40 km-re, a másik 80 km-re jutott el! A hawaii Mauna Loa egyik lávaárjának méretei is megdöbbentőek: a 72 km hosszú ár szélessége 6-7 km volt, és 80 m vastagságú rétegben haladt. ilyen méretű lávaárak nem ismernek akadályokat!

A hamar bebőrösödött felület alól, a még izzó lávából vízgőz, gázok és egyéb illó anyagok távoznának el. Ezek rendszerint egy ponton átszakítják a megszilárdult felszíni réteget, és azt felpúpozva, különös alakzatokat hoznak létre.

A lávát nem könnyű kikérdezni. Ajánlatos tiszteletben tartani!

T. A. Jaggar, a hawaii Kilauea vulkán egyik csodálatos jelenségénél, a Halemaumau lávatónál 1350 °C hőmérsékletet mért a felszínen. Ezt azonban a lávából kilépő gázok elégése okozta. A Halemaumau állandóan változtatta híg lávájának felszínét, és ma már lényegében el is tűnt. Kitörései mindössze abból álltak, hogy a láva túlemelkedve a tó peremén, gyors iramban haladt a tenger felé.

A tó mélyéből magasra szökő forró gázok cseppfolyós lávafoszlányokat rántottak magukkal, ami olyan, mintha izzó szökőkút emelkedne a magasba. A lávarészecskék üvegcsepp- és üvegszálszerű képződményeket hoznak létre, amit a helyi lakosság Pelée hajának vagy könnyeinek nevezett. Ez a jelenség azonban híg láva és erős szél esetén más vulkánoknál is előfordul. Az állandó lávatavak különben igen ritkák Földünkön. Haroun Tazieff, a híres vulkanológus észlelt hasonlót az afrikai Niragongo kráterében. A XVI. században a nicaraguai Massaya vulkánban és 1929-ben a Vezúvban is keletkezett átmenetileg ilyen képződmény.

A zömmel bazaltos, híg lávatavak kitörései után megszilárdult lávaár különös, fonatos kötélszerű alakzatot vesz fel. ezt nevezzük kötéllávának.

(Erdélyi – Sugár – Zsebeházy: Vulkánok tövében, vulkánok tetején;
Móra Ferenc Könyvkiadó, 1977. nyomán)