Valamikor az „ahol tűz van, ott ég is valami” mintájára, az emberek úgy gondolták, hogy a vulkánok a Föld belsejében keletkező tűz elvezetésére szolgálnak. Ezért a vulkánkitöréseket kísérő homokot és port hamunak, a kráterből kilökődő izzó lávadarabokat pedig, amelyek különös, kormos törmelék formájában hullottak vissza, salaknak nevezték. A Krakatau 1883-as kitörése után a British Royal Society helyszínre érkezett bizottságának vizsgálatai azonban bebizonyították, hogy ezek az égéstermékek távolról sem olyan mindennaposak, mint amilyenek a Föld mélyében meghúzódó széntelepek égése során keletkezhettek. A bizottság munkájában részt vevő tudósok mikroszkópos vizsgálatnak vetették alá a hamut, amelyet egy, a kitörés idején a Jáva és Szumátra szigetét összekötő Szunda-szorosban haladó hajó fedélzetén gyűjtöttek össze. A nagyítás során kiderült, hogy ez a hamu nem azonos azzal a hamuval, amelyet a kályhákból ismerünk. A sötét szemcsékről megállapították, hogy azok apró, üvegszerű kőzetdarabkák.

A tüzet okádó hegy nyílásából feltörő füstfelhőből kiváló, két milliméternél nem nagyobb anyagokat a vulkanológusok vulkáni hamunak nevezik, ha pedig egytizenhatod milliméternél is kisebbek, a nevük vulkáni por [a por kifejezést használhatjuk általánosságban is mindkettőre – szerk. megjegyzése]. Mind a hamu, mind a por erős robbanások során keletkezik, amikor sok a vulkanikus gáz és a magma a kitörés ereje következtében apró cseppekre bomlik. Ez a finom szemcsés anyag a kitörés erősségétől függően nemegyszer több kilométeres magasságba is felrepül. Egyes kitörési felhők magassága akár az 50 kilométert is eléri. A vulkánok közvetlen közelében aztán hamuesőként hull alá és szürke hótakaróként borítja be a tájat. Ha ez a finom por a magasabb légrétegekbe kerül, a Föld bármelyik pontjára eljuthat, és mivel útját állja a napsugaraknak, a vulkántól nagy távolságban is befolyásolhatja a hőmérsékletet és az időjárást.

(Edmaier/Jung-Hüttl: Vulkánok;
Alexandra Kiadó – Pécs)