PROFIT ÉS KOCKÁZAT

Kénbányászok Jáván
(Forrás: www.mozi-dvd.hu)

A vulkánok gőze ként termel, gyökerüknél mélyen a Föld belsejében ércek rejtőznek, közöttük arany és ezüst, sőt egyes kráterekben gyémánt is előfordul. A tűzhányók hőjéből energia nyerhető, a kihűlt láva építőanyagként, téglaként hasznosítható. A vulkánok termékeny talaján virágzó gazdaságok születhetnek, ezért sokan vállalják a kockázatot, hogy egy váratlan kitörés esetleg mindenüktől megfoszthatja őket.

A Jáva és Bali szigetén lakó parasztok „kerbau”-nak hívják bivalyaikat. Évszázadok óta ez az igénytelen, esetlen állat az indonéz szigetek legfontosabb mezőgazdasági „gépe”. Megadóan húzza a faekét, amelyet a földművelők mélyen belenyomnak az iszapos, fekete talajba. A szántás kemény férfimunka, a növényültetés viszont a nők dolga, akik szárongjukat derekukig felcsavarva órákon át térdig állnak a hideg vízben. Egyik palántát a másik után dugják le a zavaros mocsárba, derékig meghajolva, fejüket kúp alakú szalmakalap alá rejtve a tűző napon.

A fáradságos munka azonban meghozza a gyümölcsét. Jáván és Balin évente háromszor is aratják a rizst a parasztok. Nemcsak saját szükségleteiket tudják fedezni, de kivitelre is marad elég. A rizsen kívül kávét, maniókát, kukoricát, földimogyorót, szójamagot, banánt, s még számos más zöldséget és gyümölcsöt termesztenek. Jávát nemcsak trópusi éghajlata, hanem a sziget hosszanti tengelyén áthatoló vulkánok sora is termékennyé teszi. A kráterekből az évmilliók során kifolyt láva és hamu tápanyagban gazdag talajjá alakult. A tűzhányók minden újabb kitörésnél friss hamuréteggel hintik be környezetüket, a szél és a víz pedig széthordja a finom szemcséket. Az apró porszemcsék szétesésekor foszfátok és kálisók szabadulnak fel, a folyamat során a talaj rendszeresen trágyához jut. Az egyenletes hőmérsékletről a trópusi éghajlat gondoskodik, a gyakran 3000 méter magas vulkáni kúpok felfogják az esőfelhőket. A talaj laza, jól átjárja a levegő, könnyű megművelni. A földek kitűnő megélhetést biztosítanak, nincs tehát semmi csodálnivaló rajta, hogy a vulkánokban gazdag, következésképpen a legveszélyesebb vidékek egyben a legsűrűbben lakottak is. Jáván például átlagosan 735 ember él egyetlen négyzetkilométeren, ami a németországi népsűrűség körülbelül háromszorosának felel meg.

A kén rabszolgái

A Jáva keleti részén elterülő vulkáni vonulat lábánál cukorrépát termesztenek, amelyet helyi gyárakban dolgoznak fel. A cukorszemcsék előállítása során a tisztítási folyamatban kénes savakra van szükség, amelyekhez a nyersanyagot a Jáva keleti részén emelkedő egyik tűzhányóból nyerik. A 2386 méter magasan fekvő kráter neve Kawah Ijen Kilélegzett gázaiból magas tisztasági fokú, világítóan sárga kén csapódik le. A krátert csak a XVIII. század végén fedezték fel, s azóta többször tört ki, a ként adományozó hegy tehát korántsem veszélytelen.

A tűzhányó kráteréhez a sűrű trópusi erdőt átszelő igen meredek gyalogösvény vezet fel. A kora reggeli fényben jól kivehető a hegy torkában zölden csillogó savas tó. A kráter belsejében 250 méter köves és rendkívül meredek út vezet le ahhoz a helyhez, ahol a sziklahasadékokból gyakran 300 fokot is elérő sűrű fumarolagőz gomolyog. Kihűlésekor a kén narancssárga folyadékká sűrűsödik, és szilárd sárga kéreggé dermed. Az idők folyamán hatalmas kéntömeg jött így létre, amely még ma is mintegy tíz tonnával növekszik naponta. A gazdaságilag rendkívül fontos anyagot embertelen körülmények között, a legprimitívebb eszközökkel termelik ki. A munkások mindössze egy szájuk elé kötött nedves kendővel védekeznek a szélcsendben kibírhatatlanul maró gőz ellen, amely elhomályosítja a látást, és nehézzé teszi a légzést. Ilyenkor a munkások leteszik a feszítővasat, és arcukra szorított kendővel várnak, amíg egy széllökés megritkítja a maró gőzöket. A sárga sziklákat körülbelül harminc ember töri, akik mindannyian az életüket kockáztatják, mert a tóból bármikor mérges gázbuborékok törhetnek fel. Legutóbb 1989-ben történt ilyen szerencsétlenség, huszonöt munkás fulladt meg ott helyben. A Kawah Ijenen kétszáz teherhordó dolgozik, ők szedik össze és rakják kosarakba a bányászok által letört rögöket. Egy fa- vagy bambuszrúdon két fonott kosár lóg, ezt a hatvan-hetven kilós súlyt cipelik az emberek órákon át, legtöbbször meztelen vállal. Először lassan, lépésről lépésre kapaszkodnak fel a kráter belsejében a peremig. A rúd és a kosarak minden lépésnél a szikláknak ütődnek. A teherhordók tízpercenként megállnak, és hajlott testtartásban, levegő után kapkodva tartanak szünetet. Arcuk, nyakuk és a sokéves terheléstől vastagon elszarusodott válluk verítékben úszik.

A kráterperem elérése után a teherhordók gyorsabb ütemre váltanak. A súly lehető legjobb kiegyensúlyozása érdekében furcsán ringó csípővel járnak, lépéseik ritmusát a rúd végén nyikorogva billegő kosarak határozzák meg. Így cipelik terhüket a hegy különösen a reggeli órákban nedves és csúszós ösvényein sok kilométer távolságra. Az üzemhez érve lemérik a kosarakat, és a teherhordók a hozott súly szerint kapják meg a bérüket. Naponta mindössze néhány USA $-nak megfelelő összeget keresnek, vagyis alig kapnak valamit kemény munkájukért. Azt azonban hozzá kell tennünk, hogy az indonéz bérek átlagos színvonalához képest még ők sem keresnek rosszul.

Az üzemben a ként először megtisztítják, vagyis újraolvasztják, szűrik és hűtik. A közeli cukorgyárakba csak kis hányada kerül, nagyobb részét más iparágaknak adják el, például kaucsukvulkanizálásához, vagy színezőanyagok és gyógyszerek előállításához.

Évszázadokon át a legkülönbözőbb célokra termelték ki az izlandi és az itáliai vulkáni ként is, manapság azonban gazdaságosabb az ún. frash-eljárás, amellyel a fontos elemet nem vulkáni eredetű kéntartalmú kőzetekből nyerik.

A fumarolákon a kénvegyületeken kívül más, a vegyipar számára fontos ásványok is találhatók. Ilyen például a bórsav, amelyből a szúrós illatú szalmiákot, a bóraxot nyerik, vagy az alunit, amelyből timsót állítanak elő. Az állatbőrők cserzésére használt timsót egyébként már az ókori rómaiak is kitermelték a dél-olaszországi Vulcano kráterének kilélegzéseiből. A forró gőzök lecsapódásait itt még a XIX. század végén is bányászták. Az eredmény évente 240 tonna kén, 20 tonna szalmiák és 8 tonna bórsav volt. A maró gőzben főleg rabokat dolgoztattak.

(Edmaier/Jung-Hüttl: Vulkánok;
Alexandra Kiadó – Pécs)