A legváratlanabb felfedezésre egészen a közelmúltban, a XX. század 70-es éveinek elején, Pozzuolinál került sor. Ez a város, akárcsak Baiae, a Nápolyi-öböl partjainál fekszik. Egykor a rómaiak legnagyobb földközi-tengeri kikötője volt. Később Ostia, Róma „tengeri kapuja” elhomályosította Pozzuoli fényét. Ostiában a régi hajóállomásokat borította el a víz. Pozzuoliban a tengeri kikötő ugyancsak víz alá került… A tudósok figyelmét azonban mással vonta magára: a bámulatot a Nápolyi-öböl partján emelkedő Szerapiszi Jupiter-szentély oszlopai váltották ki. [A templomról bővebben ITT olvasható]
A szentélyre a XVIII. század közepén figyeltek fel a tudósok. Meglepetéssel tapasztalták, hogy a templom márványpadlózatát és oszlopait csaknem hat méter magasságig összerágták a tengeri csigák és egyéb puhatestűek, amelyek kizárólag tengervízben élnek.
Ostia hajóállásai víz alá kerültek. A baiae-i gyógyfürdő nagy rész is elmerült. Nem messzi van ide Pozzuoli, melynek hajóállásait és kikötőjét ugyancsak ellepte a tenger. Világos, hogy a Jupiter-szentély is víz alá került. Padlózatát és oszlopait akkor kezdték ki a puhatestűek, amikor tengervíz borította. De hát hogy „kelt ki” egyszer csak a habokból, hogy került ismét szárazföldre?
A XIX. század híres kutatója, Charles Lyell, akit a geológia egyik atyjának tekintenek, Pozzuoliba sietett, hogy a helyszínen vizsgálja meg a csodát. És a következő magyarázatot adta: a szentély természetesen nem vízben épült. Marcus Aurelius császár idejében, a II. században, a szárazföldön állt. Később a szárazföld süllyedni kezdett, a tenger előnyomult, lassanként elárasztotta és ezer-egynéhány esztendővel később, a XIII. században csaknem teljesen elnyelte a templomot. Csupán az oszlopfők álltak ki a vízből. Víz alatti részüket és a padlózatot kikezdték a puhatestűek.
Idővel a szárazföld ismét emelkedni kezdett. Az oszlopfők után maguk az oszlopok is teljes magasságukban a víz fölé kerültek. Előbukkant az épület padlózata is. Csupán a templomtól a partra vezető hajdani út és a hajóállás kőtömbjei maradtak víz alatt.
Ezután a szárazföld ismét süllyedni, a víz pedig emelkedni kezdett. Lyell feljegyezte, hogy az oszlopok tövét 30 cm magas vízréteg borítja. Ezt a mérést 1828-ban végezte. Fél évszázaddal később ismét megmérték a vízmélységet. Ekkor már 65 cm volt. A XX. század elejére két méterre, a század közepére pedig két és fél méterre emelkedett.
Lyell a Jupiter-templom romjainak történetét elmélete szemléletes illusztrációjának tekintette. E szerint az elmélet szerint a földkéreg hol süllyed, hol emelkedik, a tenger hol előnyomul a szárazföldön, hol ismét visszahúzódik. Mindez pedig mindenféle „ugrások” és katasztrófák nélkül, rendkívül lassan, évszázadok során zajló folyamat…
Ám néhány évvel ezelőtt Pozzuoli közelében, az öböl fenekén ismét fantasztikus felfedezésre került sor. Hatméteres mélységben egy oszlopsoros templom került a fényképezőgép lencséje elé. A felvételeken 14 oszlop volt látható. A templom hossza mintegy 50 méter. Körülötte pedig oszloptöredékek hevertek szétszórva a tengerfenéken.
A romok és oszloptöredékek Traianus császár korából valók, az I-II. század fordulójáról. És nagyon régen kerültek a tengerfenékre. Az azóta eltelt évszázadoknak vastag iszapréteggel kellett volna őket belepniük. Ez azonban nem következett be. Vajon miért? Alighanem az egész iszapréteget az a földrengés vetette le róluk, amely néhány évvel ezelőtt rázta meg a vidéket.
Az pedig, hogy a templom oszlopai és szobrai a Nápolyi-öböl fenekére kerültek, egy korábbi földsüllyedés eredménye volt.
Lyell tehát téved? Mégsem egyenletes talajmozgásokról – emelkedésről-süllyedésről – volna szó? Itt is történtek katasztrófák? Csakhogy ha a templomot nagy erejű földrengés küldte a mélybe, akkor mivel magyarázzuk, hogy az épület is, az oszlopok is épen maradtak meg a víz alatt? Nem arról van-e szó vajon, hogy egy egész „tömbnyi” földkéreg, egy egész, hatalmas „tábla” szakadt itt a tengerbe a rajta emelt épülettel együtt? A kérdésre csak a további víz alatti kutatások adhatnak választ.
Leave A Comment