Sir William Hamilton (Forrás: Wikipedia)

Sir William Hamilton
(Forrás: Wikipedia)

Sok tudós szentelte pályafutását a Vezúv kutatásának. Kevesen voltak azonban – ha voltak egyáltalán –, akik annyira odaadóan és szenvedéllyel végezték munkájukat, mint egy XVIII. századi angol arisztokrata, aki harmincöt évet töltött itt, s a vulkán viselkedésének krónikásává vált. Sir William Hamilton sok mindennek volt részese. Volt brit követ a nápolyi udvarnál, görög és római antikvitások gyűjtője, és felszarvazott férj a történelem egyik leghírhedtebb szerelmi háromszögében.

Hamiltont elbűvölték a Vezúvot kitörésre késztető titáni erők. Mély tudományos megszállottsággal vizsgálta a krátert, valamint a Vezúv kőzetein, fumaróláin végbemenő változásokat. Kiváló, éles szemű megfigyelő volt, a kitörőben levő vulkánokról szóló írások közül az övé az egyik legjobb. Mindenekelőtt imádta a vulkánt, szerette nézni, ahogy hamut lövell, lávát, tüzet okád és sziklákat dobál.

„A Vezúv nem rettentette el Hamiltont; elbűvölte őt” – írta életrajzírója, Brian Fothergill. „Az aktivitás bármiféle jelére már megjelent a lejtőkön, jegyzeteket, vázlatrajzokat készített, mintákat gyűjtött és olyan közel ment a füstölgő kráterhez, vagy a lávafolyásokhoz, amennyire csak mert, s gyakran az életét is kockára tette.”

Sir William nemesi családban született 1730-ban, Skóciában. tíz évig a brit hadsereg tisztje, részt vett a hétéves háborúban, Hollandiában és Belgiumban. Azután parlamenti képviselő lett, majd gyenge egészségi állapota miatt első felesége bíztatására külföldi megbízatást vállalt. Kapcsolatain keresztül – közeli barátság fűzte III. György királyhoz is – Sir William kiharcolt egy kinevezést: „rendkívüli és meghatalmazott nagykövet” lett a Nápolyi-Szicíliai Királyságban. Sok ember a helyében talán dél-Itália tétlen pompájával ütötte volna el az idejét. Hamilton azonban a felvilágosodás embere volt, hatalmas tudásvággyal és kíváncsisággal. A Nápolyban eltöltött harmincöt év alatt alaposan megismert sok birodalmat, kettőt különösképpen. Az első az ókori Görögország és Róma, a második a vulkanológia birodalma volt.

Amikor Sir William 1764-ben Nápolyba érkezett, vajmi keveset tudott a vulkánokról és a földet formáló folyamatokról. Ám a Vezúv éppen abban az időben lépett az utóbbi századok egyik legaktívabb fázisába. Azonnal magával ragadta a hegy ereje, mely a Nápolyi-öböl fölé tornyosulva kitöréseivel és a földrengésekkel megrettentette a környékbeli lakosságot. Bár amatőrnek indult, az egyik legelső igazi terepi geológussá vált. Hetvenszer mászott föl a Vezúv kráterébe a három és fél évtized alatt, s ennél sokkal több alkalommal tanulmányozta a hegy alsóbb régióit. Három nagy és számtalan kisebb kitörésnek volt szemtanúja.

A megérkezését követő első év során hamu és gáz kezdett ömleni a Vezúv kráteréből. Hamilton, akit egyik kortársa vékony testalkatú, de nagy izomerejű és energikus férfinak írt le, nem tudott távol maradni az eseményektől. 1765 novemberében, amikor egyik első látogatását tette a kráterben, a Vezúv figyelmeztető lövést adott le, pont az ő irányába. Ez a kisebb erupció kövekkel szórta meg és arra késztette, hogy „sietve visszavonuljon”. 1766. március 28-án, amikor láva kezdett ömleni a kráterből, és földrengések rázták meg a Vezúv környéki falvakat, Sir William elindult a nyugtalanság okainak felderítésére.

„Amennyire csak lehetett, óvatosan megközelítettem a vulkán száját – írta a londoni Royal Societynek, az akkori idők legtekintélyesebb tudományos szervezetének. – A láva olyan volt, mint a folyékony fém vörös folyama, amilyet a hutákban láthatunk, felszínén nagy, félig izzó salakdarabok úsztak és egyik másikra torlódott, nagy sebességgel haladva a hegyoldalban, gyönyörű és különös zuhatagot formálva.”

Sok napot és éjszakát töltött a hegyen az 1766-1767-es kitörési szakasz során Kisebb kísérleteket végzett, és azt próbálgatta, mennyire férkőzhet közel – biztonságosan – vizsgálata tárgyához. Olyan közel állt egy sebesen mozgó lávafolyáshoz, hogy amint az haladt, érezte, hogy „a talaj úgy remegett. mint egy vízimalom fagerendái”. Belehajított egy botot a lávaárba és látta, hogy a felszínén nehéz keresztülhatolni; nagy köveket is dobott rá, de azok sem merültek el. Elbűvölte, ahogy egyik lávafolyam a másikba ömlött, majd újra szétváltak, és az éjszaka folyamán „6 kilométer hosszú és 3 kilométer széles tüzes leplet alkottak Lordságod el tudja képzelni ezt a rendkívüli, csodálatos látványt, amit lehetetlen szavakba önteni”.

És valóban, őlordsága el tudta képzelni.

Sir Joseph Banks, az ismert botanikus és a Royal Society elnöke ezt írta Hamiltonnak: „Nyugtalansággal és félelemmel olvastam leveleit, s minduntalan szemrehányást teszek magamnak, hogy nem vagyok hasonló helyzetekben. Irigylem önt és sajnálom magamat.”

Végül 1767 októberében az erupció a tetőpontjára hágott. Sir William ott volt, közel a kráterhez:

„A hegy hatalmas zajjal kettévált, új szájnyílásából a folyékony tűz szökőkútja többlábnyi magasságba lövellt, aztán, mint valami hegyi patak, egyenesen felénk rohant. Miközben a föld rázkódott, horzsakődarabok zápora zúdult ránk; azon nyomban egy fekete füstből és hamuból álló fekete felhő emelkedett föl, szinte tökéletes sötétséget okozott. A hegy tetejéről hallatszó robbanások egyre hangosabbá váltak, hangosabbá, mint bármelyik mennydörgés, amit valaha is hallottam, és a kén szaga is nőttön-nőtt. Felfegyverzett kísérőm kereket oldott, és be kell vallanom, én magam sem voltam nyugodt. hamarosan én is követtem: megállás nélkül rohantunk vagy öt kilométeren át… A horzsakövek úgy záporoztak, mint a jégeső, olyan darabok is voltak közöttük, amik a felszínbe fúródtak, ahogyan leestek. Miután kissé kifújtuk magunkat – közben a föld még mindig erősen remegett –, úgy gondoltam, okosabb volna elhagynia hegyet és visszatérni a villámba, ahol a családomat nagy veszélyben találtam, mivel a vulkán erős és folyamatos robbanásai alapjaiban rázkódtatták meg a házat, az ajtók és az ablakok ki-be csapódtak.”

A közvetlen megfigyelésre szánt megszámlálhatatlan órának köszönhetően Hamilton sok terülten gyarapította a vulkanológiai ismereteket. Olyan időszakban élt, amikor sok tudós még úgy vélte, hogy a Föld csupán 5700 éves, ő viszont azt a következtetést vonta le, hogy a bolygó valójában sokkal idősebb, és bárhol bukkantak is bazaltra, ott valamikor vulkánok működtek. Feltételezése szerint Itália és a világ felszínének nagy részét vulkáni tevékenység alakította és a Nápoly környékén található sok kőzet-, horzsakő- és hamuréteg nagyon régi idők kitöréseinek maradványa. Amikor egy új kúp születését figyelte meg a Vezúv közepén, megjegyezte: „Semmi kétségem nincs afelől, hogy az egész Vezúv hegy ugyanazon a módon keletkezett”. Látva ezt a folyamatot és megvizsgálva a Monte Sommát – azt a magas sáncot, mely félig körbeveszi a Vezúv kúpját –, ő volt az elsők egyike, aki helyesen feltételezte, hogy a Somma a Vezúv elődje volt, az a vulkán, amely Kr. u. 79-ben kitört. (Manapság a somma elfogadott szakkifejezés idősebb vulkánok berogyott kráterfalaira, melyek egy fiatalabb kúpot fognak körbe.) Azt is megértette, hogy a vulkánokat tápláló anyag a Föld mélyéből származik, és rájött, hogy a vulkánoknak nemcsak pusztító erejük van, hanem építő is, mely formálja a tájat, termékeny talajjal takarja be, és értékes ásványi anyagokat szállít a felszínre a mélyből.

Sir William figyelemmel kísérte a pompeji ásatásokat, és több ezer darab vulkáni kőzetet küldött Angliába elemzésre. Ezekből 122 darabot ma is a londoni Természettudományi Múzeumban őriznek. Ő és első felesége rengeteg látogatót is fogadott, köztük európai királyi családok tagjait is, akik kíváncsiak voltak a Vezúvra és Sir William társaságában akarták látni, akinek, mint a vulkánok szakértőjeként elismertsége az évek múltával egyre nőtt. Amint egyik barátja megjegyezte, „a nápolyi udvar örömévé és díszévé vált”.

1779-ben és 1794-ben Hamilton szemtanúja volt a Vezúv nagy kitöréseinek. Mindkét alkalommal szorult helyzetbe került, és csak saját és kísérőinek nyugalma, higgadtsága mentette meg. 1779 májusában egy öt hónapig tartó kitörési időszak kezdetén Sir William egy barátjával és olasz vezetőjükkel – valószínűleg a félszemű Bartolomeo Pumával, akit Hamilton a Vezúv Küklopszának nevezett – egy éjszakát a vulkánon töltött. Másnap a hegy oldalában járva tanulmányozták a hegy lejtőjén lefelé hömpölygő lávafolyásokat. Egyszer csak két lávaár között találták magukat. A helyzet felmérése után a vezető úgy döntött, átmennek az egyiken, mely körülbelül 15 méter széles volt.

„Habozás nélkül követtük – írta Sir William –, nem éreztünk semmiféle kellemetlenséget azonkívül, hogy a hőség perzselte a lábunkat, a lávakéreg olyan kemény volt, hogy bár salak és horzsakő nehezedett rá, a mi súlyunk nem jelentett különösebb gondot. A mozgása olyan lassú volt, hogy egyáltalán nem állt fönn annak a veszélye, hogy egyensúlyunkat veszítve belezuhanhatunk, bár ezt az élményt nem igazán ajánlom megtapasztalni, csak végszükség esetén.”

1794-ben az akkor hatvannégy éves Hamilton az utolsó nagy kitörést tanulmányozta a Vezúvon. Néhány hónapos nyugalmat követően, június elején, egy sor földrengés előjele után a vulkán életre kelt. Aztán június 15-én, vasárnap kitört a Vezúv, magas tűzszökőkutat lövellve az ég felé. Fekete hamufelhő töltötte meg az eget, közben láva folyt le a hegyoldalakban. Valószínűleg ez volt a Vezúv legerősebb kitörése 1631 óta, amikor becslések szerint 18 ezer ember életét oltotta ki.

„Friss szökőkutak követték sűrűn egyműst, és a lávafolyások mind egyenes vonalban haladtak, körülbelül két és fél kilométerre lefelé, egyenesen Resina és Torre del Greco városa felé” – írta Hamilton utolsó levelében a londoni Royal Societynek.

„Tizenötöt tudtam megszámolni, de azt hiszem, több is volt, csak a füst eltakarta őket… Lehetetlen írásban visszaadni ennek a tűzijátéknak a képét, a borzasztó zajt, mely a természet eme nagy színjátékát kísérte. A legerősebb égzengés és a szakadatlan dörgések keveréke volt ez, mintha csak nehéztüzérség lőtt volna, s mindezt folytonos tompa moraj kísérte, mely a viharos óceán tombolásához volt hasonlatos; ezekhez egy további zaj is járult, mint amikor tűzijáték-rakétákat lőnek fel. Nagy kövek és salakdarabok hullottak, melyek hihetetlen magasságba lövelltek ki az új kráterekből. Mindeközben reszketett a föld és a levegő, órákon át rázta Nápoly valamennyi épületét, minden ajtó és ablak szakadatlanul ki-be vágódott, zörgött, s közben kongtak a harangok. Rettenetes pillanatok voltak. Az utcákon körmenetekben vonuló kisebb-nagyobb csoportosulások imái és könyörgései valamiképpen fokozták a félelmetes hangulatot.”

A kitörés több mint egy hétig tartott, a hamufelhők éjszakává változtatták a nappalokat. A tetők és a házak beomlottak a hamu súlya alatt, ami voltaképpen kis kődarabokból áll, és sokkal nehezebb, mint a legtöbb ember gondolná. A lávafolyó 360 méter szélesen hömpölygött a tenger felé, elpusztítva Torre del Greco nagy részét, valamint Resinát, és mintegy 200 méter hosszú gátat alakított ki a Nápolyi-öbölben. Június 17-én Hamilton csónakba ugrott, hogy körülnézzen. Ismét bajba került.

„Megfigyeltem, hogy a tengervíz, ahol az újonnan képződött hegyfok lábát nyaldosta, úgy forrt, mint üstben a víz, és bár legalább száz méterre voltam tőle, látva, hogy a tenger gőzölög és füstöl a csónakom mellett, kezemet a vízbe dugtam, mely szó szerint forrt. Addigra az evezőseim észrevették, hogy a kátrány kiolvadt a csónak fenekéről, és lebeget a víz felszínén, a csónak pedig léket kapott, szivárgott be a víz. Végül is épségben visszatértünk arról a helyről, és a forró lávától bizonyos távolságra partra szálltunk.”

Torre del Greco 1800 lakójából csak tizenöten haltak meg. Az öregek és a betegek, akiknek nem maradt elegendő idejük a menekülésre, élve megégtek a lávafolyamban, mely 12 méteres vastagságban a katedrálist is beborította.

Június 30-án Hamilton elhatározta, hogy újból fölkeresi a krátert kísérőjével, Pumával. Hosszú és fárasztó volt a gyaloglás a forró hamutakaróban, melyben rókák és gyíkok nyomai látszottak. Ez volt hamilton hatvannyolcadik látogatása a Vezúv csúcsán. Képtelen voltak eljutni a kráterig, mert a kitörés nyomán hasadékok nyíltak a vulkán oldalaiban. Megdöbbentette a rombolás, amit a Vezúv végzett a tájon. Mindent elborított a hamu, helyenként fumarólák ontották a gázokat. Ahol a vulkán felnyílt, több mint fél tucat új kúp keletkezett. Hamilton, a savas gázok ellene védelemül egy-egy zsebkendőt tartva a szája és az orra elé, ezt a kirándulást is túlélte.

„Röviden szólva, nem látszott semmi egyéb, mint pusztulás és kietlenség” – írta egyik utolsó levelében, melyek közül néhány később meg is jelent klasszikussá vált művében, a Campi Phlegraei-ben. „Tízezer ember tízezer év alatt sem tudott volna olyan változásokat okozni a Vezúv képén, mint amilyet a természet végzett mindössze öt óra alatt.”

Távolabb és lejjebb a vulkánkitörés keltette iszapárak otthonokat, kőfalakat és több mint négyezer birkát és szarvasmarhát sodortak el. Torre del Greco közelében a láva fölperzselte a szőlőskerteket és a termőföldeket, valamint házakat temetett maga alá. Mégis, Hamilton legnagyobb ámulatára, a város elmenekült lakói néhány hét múlva visszatértek és újjáépítették házukat. Az elkövetkező két évszázadban sok vulkánkutató is meglepődött azon, mennyire lekezelik az embereke a vulkánokat.

„Az emberek ennyire ragaszkodnak lakóhelyükhöz, s bár tudják, hogy ott a fenyegető veszély, senki sem akadna a 18 ezerből, aki úgy döntött volna, hogy otthagyja otthonát” – írta Hamilton.

Hamilton nyugodt, csendes élete a következő években viharossá vált. Hat évvel első felesége 1782-ben bekövetkező halála után megjelent Nápolyban unokaöccsének hajdanvolt kedvese, Emma Hart, egy kovács lánya. Ragyogó és érzéki fiatal nő volt, aki megtalálta az utat az angol arisztokrácia köreihez. Az akkor ötvenhat éves Hamilton – mint a legtöbb férfit – elbűvölte a huszonegy éves szépség és szeretőjévé tette. 1791-ben összeházasodtak, és Emma hamarosan egész Európában ismertté vált különös „pózairól”. Hosszú klasszikus szabású ruhákat viselt olyan testtartásokkal, amelyeket férje vázáin látott. A látogatók el voltak bűvölve kedvességétől, Goethe például így ír pózairól: „amilyeneket még sosem láttunk”.

„Sir William gyakorlatilag egy szoborgalériát vett feleségül” – jegyezte meg Horace Walpole.

1798-ban feltűnt a színen Horatio Nelson admirális, aki éppen a franciák elleni győztes nílusi csatából tért vissza és szinte nyomban szeretőjévé tette Lady Hamiltont. Szerelmi háromszögük egész Angliában nagy botrányt kavart, és amikor 1800-abn Sir Williamet visszahívták Londonba, nevetség tárgyává vált. 1801 elején Emmának leánygyermeke születetett Nelsontól, aki a Horatia nevet kapta. Hamilton elfogadva a felesége és Nelson közötti viszonyt, ugyanabban a házban élt, ahol ők, 1803-ban bekövetkezett haláláig. Nelson elesett az 1805-ös trafalgari csatában, Emma pedig a hitelezői elől Franciaországba szökött, ott halt meg gyermekével az oldalán, szegényházban.

Két évszázaddal később Susan Sontag elevenítette fel ezeket az eseményeket The Volcano Lovers (vulkánok szerelmesei) című regényében. És megírta azt is, ami számomra fennmaradt Hamiltonról – a vulkánok iránti lelkesedése. Mint a tűzokádó hegyek szakértője, a fumarólák és a lángok krónikása igazi vulkanológus volt.

(Stanley Williams – Fen Montaigne: A Galeras kitörése –
Vince Kiadó Kft, 2002.)