Az Ak-Baital-hágón
Tavaly novemberben a „Csámborgó Adventures” tádzsikisztáni túrakiírására jelentkeztem, amellyel egy kellemes várakozásokkal teli időszak kezdődött. A júliusi utazás nyolc remek túratárs és kedves tádzsik segítők barátságával ajándékozott meg. A közel három hetes kalandozás számos élménnyel, tapasztalattal, témával gazdagított, amelyekről közösségi oldalamon már igyekeztem pillanatképeket felvillantani. A történelmi, földrajzi, gazdasági tények mellett azonban egy ilyen útról talán a személyes benyomások a legsokatmondóbbak, ezért a teljes történet megismertetését ezekkel a leírásokkal szeretném kiegészíteni.
Koraeste érkeztünk meg a 3650 méteres tengerszint felett fekvő, 4000 fős Murghab (Мурғоб) városkába. A település képe cseppet sem megszokott látvány, még úgy sem, hogy mire idáig jutottunk, sokat láttunk már Tádzsikisztánból. Az épületek többnyire földszintesek, lapostetejű tégla- vagy vályogházak. A sátortetők hiányát a gyakori viharos szelek elleni védekezéssel magyarázhatjuk. A murghabi városképet első benyomásra össze-vissza elhelyezett, sok tekintettben szedett-vedett épületek halmaza adja. Mondjuk, ez a véleményünk másnapra sem nagyon változott meg. A főút bár jól követhető – hiszen ezen érkeztünk meg és másnap is itt haladtunk tovább – aszfaltot csak nyomokban tartalmazott. A házak közötti kis utcák olyannyira kaotikusnak tűntek, hogy azt gondolhattuk, emiatt már egy szimpla postai kézbesítés is „science fiction” történet lehet. A „marsi” hangulatot a fák teljes hiánya még tovább fokozta.
Murghab eredeti funkciójában katonai előőrs volt (ez sok mindent megmagyaráz), amelyet az oroszok alapítottak 1893-ban, majd bő fél évszázaddal később a mellette futó Pamír autóút hatására pihenőhellyé, amolyan „oázisvárossá” nőtte ki magát. Egyébként ez az egyetlen város a Gorno-Badakshan régió keleti részén, ami nyilvánvalóan tovább növeli presztízsét.
Viszontagságos utazás
Lenyűgöző méretek, színek és formák
Ha azt gondolja a kedves olvasó, hogy mire eljutottunk ideáig, már jócskán megszoktuk a „Pamír Highway”-en való zötykölődést, ezt meg kell cáfolnom. Ahhoz ugyanis minden bizonnyal hosszú éveket kellene itt leélnünk. A 40 km-es átlagsebesség, a folyamatos zötykölődés, az olykor forgalmi akadály szülte bizonytalan ideig tartó várakozás néhány óra alatt képes felőrölni az ember idegeit. Még szerencse, hogy a kietlenségében is változatos táj eltereli az ember figyelmét erről, a gyakori fotós megállók pedig lehetőséget adnak az elgémberedett testrészek átmozgatására.
Murghabban egy küllemében jellegtelen, ám enteriörjében ennek ellenkezőjét mutató, családi vendégházban szálltunk meg. A helyiségek tiszták, szőnyegekkel gazdagon borítottak, az ágyak frissen vetettek, kényelmesek voltak. Hát kell ennél több? Sajnos igen! Az elszállásolt körülbelül 15 főre (rajtunk kívül mások is helyet kaptak itt) az egyetlen WC bizony kevésnek bizonyult. Okozott némi fennakadást a rendszerben, hogy csapatunk éppen egy hasmenéses epizód közepén tartott. Nem volt kellemes a hajnali fél 3-kor kialakult kisebb sorállásban a harmadik „rajtkockából”várakozni. Ráadásul ez nem az a helyzet, amikor az ember mindezt képes az esélytelenek nyugalmával abszolválni.
A szokásos reggeli menüt (kenyér, tejes kása, joghurtok, lekvárok, felvágottak, tükörtojás közül lehetett itt is választani) ki-ki aktuális egészségi állapotára optimalizálva igyekezett elfogyasztani, majd a szomszédos konténerüzletben lebonyolított gyors bevásárlás után útnak indultunk pamíri utazásunk legkeletibb pontja, a Karakul-tó felé.
A legmagasabb pont
A várost elhagyva egy különös építmény felé kanyarodtunk. A kőkerítés mögött a helyi temetőt találtuk meg. A település méretéhez képest a sírhelyek száma elenyészőnek tűnt (lehet persze, hogy nem ez volt az egyetlen temetkezési hely itt), ugyanakkor furcsamód magukat a sírokat is bekerítették. Ennek okára vezetőinktől kaptunk magyarázatot; a köves talajban nem tudnak mély sírgödröt ásni, így a holttesteket máskülönben a rókák, kóborkutyák egyszerűen kikaparnák. Miközben nézelődtünk, egy beszakadt sírhelyet mi is felfedeztünk, benne az elhunyt csontvázával.
Két tadzsik útitársunk, Shuhrat és Sorbon hamarosan sürgetni kezdte az indulást. Kiderült, hogy egy jakcsorda tartott felénk, és az őket kísérő pásztorkutyákat jobbnak látták messziről elkerülni. Az utazás megközelítőleg 140 kilométere várt ránk. Egyébként nem ezek voltak az egyetlen állatok a területen. Ahogy korábban, itt is megfigyelhettünk mormotákat. Ezek a nagytestű, mókusfélék családjába tartozó rágcsálók alaposan belakták ezt a vidéket, miután ráállt a szemünk, egész népes kolóniákat fedeztünk fel.
A fennsíkon vezető út vöröses-barnás hegyek között kanyargott, miközben észrevétlenül emelkedtünk egyre feljebb. Közelben s távolban egyaránt a lenyűgöző havas hegycsúcsok, öt- és hatezresek látványa keretezte a tájat. Jól látszódtak a néhai geológiai események lenyomatai, vagyis az egykori hegységképző erők által véghezvitt gyűrődéses, vetődéses formák, de a hegyeket mai napig pusztító külső erők nyomai is, úgymint aprózódások, csuszamlások, vízvájta mély völgyek, valamint szélképezte, úgynevezett deflációs hatások. Nemsokára egy útszéli tábla hívta fel a figyelmet arra, hogy hamarosan elérkezünk utazásunk legmagasabb pontjához, az Ak-Baital-hágóhoz, amely 4656 méteres magasságban töri át Pamír-hegységet. Ez az út egykoron mind kereskedelmi, mind katonai szempontból igen fontos volt, hiszen az egyetlen kapcsolatot jelentette az ország törzsterülete valamint a keleti országrész között, de a szomszédos Kína és Kirgizisztán felé is. Állapota – ahogy írásomban is utaltam már rá – mára erősen leromlott, így leginkább csak a vidék lakossága, valamint a turizmus használja.
A keleti határnál
Séta a tóhoz
A hágóról, amely sokunk életében a magassági rekordot jelentette, és amelyet immáron kellőképpen akklimatizálódva, minden gond nélkül teljesítettünk, elképesztő panoráma tárult szemünk elé; a megunhatatlan Pamír napfény hatására ezernyi színben pompázó hegyei, völgyei. Miután kicsodálkoztuk magunkat, ereszkedni kezdtünk. Persze így sem nagyon süllyedtünk 4000 méter alá. Az út jobb oldalán hamarosan faoszlopok erdeje tűnt fel, közöttük drótkerítéssel, kijelölve a tadzsik-kínai határ demarkációs övezetét. E látvány komoly dilemmát is okozott különösen amiatt, hogy itt egyébként nem nő fa. Vajon mekkora erdőt kellett kipusztítani a kerítés faanyagához, és mindezt milyen távolságból utaztatták ide?
Hamarosan a táj kezdett kinyílni, a hegyek eltávolodtak, szokatlanul nagy, kiterjedt síkságon találtuk magunkat. A hátteret persze továbbra is a havas csúcsok adták, ám előterükben kékes szalagként feltűnt utunk végállomása, a Karakul-tó (Қарокӯл) is. A hasonló nevű településen voltunk ebédre hivatalosak. Amíg az elkészült, autóinkat hátrahagyva lesétáltunk a tóhoz. A többnyire kirgizek lakta település hasonló képet mutatott, mint a cikkem elején részletezett Murghab, ám annál jóval kisebb lélekszámmal. Azt is érdemes megjegyezni, hogy az eredetileg nomád kirgiz családok nem mindegyike telepedett le állandó lakóhelyen, némelyek a környéken továbbra is vándorló életmódot folytatnak. A falu mellett elterülő tó neve kirgizül „feketét” jelent. Vize egy becsapódási kráterben maradt fent, kifolyással nem rendelkezik, felszíne 380 négyzetkilométer. Két egymástól részben elkülönülő részre oszlik, keleti és nyugati medencére. Az előbbi legnagyobb mélysége mindössze 19, míg az utóbbié eléri a 230 métert is. A környezet tó és hegyek alkotta idilli képét a zsombékos parti fövenyen lépteink nyomán felzavart milliónyi szúnyog jelenléte ugyan némileg árnyalta, de a ránk váró finom ebéd ezért a „csekélyke” kellemetlenségért is kárpótolni tudott bennünket.
Lieber Tamás
Leave A Comment