Ültünk Kedvesemmel az Egyeskő tetején, s közben valami kimondhatatlan boldogság és megnyugvás áradt szét közöttünk. Részben a sikeres feljutás öröme, részben az a csodálatos és lélegzetelállító kilátás, ami innen a szirt tetejéről nyílik a környező tájra: az Öcsém-hegy híres ördögmalmaira, a kicsit távolabb húzódó Hargita vonulataira, a hegyláncok közt elterülő völgyekre, medencékre, a Nagy-Hagymás meredek szikláira és erdőkkel-rétekkel borított oldalaira, s a távoli moldovai hegyekre. Fantasztikusan szép idő tette még feledhetetlenebbé e látványt. Közben arról beszélgettünk, hogy lám, mennyi gyönyörűség, milyen felemelő érzés, amit szavakkal ki sem lehet fejezni, hogy itt lehetünk, és valószínűleg sok embert a kalandvágy mellett vagy helyett éppen ezek az érzelmek, esztétikai élmények hajtanak, hogy a természet csodáit magukba szívják.
Mégis, általában olyankor kap sajtóhírt a hegymászás, természetjárás, amikor valami tragédia vagy szokatlanul veszélyes, kalandos esemény történik valakivel. Pedig naponta emberek tízezrei járják a hegyeket: úttalan utakat, vagy éppen a kiépített ösvényeket, s ehhez képest elenyésző a balesetek száma, vagy az a szituáció, amikor az ember komolyan bajba kerül. De annak, hogy ül valaki egy szép kilátóponton, s gyönyörködik a tájban, lelke megnyugszik, nincs hírértéke. Kívülállónak unalmas az egész. Mi magunk is hibásak vagyunk benne, hiszen amikor az élményeinket meséljük, valahogy sokkal nagyobb átéléssel tudunk beszélni azokról a helyzetekről, mikor úgy érezzük, veszélybe kerültünk, vagy csak emberfeletti erőfeszítéssel, lélekjelenléttel sikerül szerencsésen megúszni egy-egy pillanatot, amibe általában a saját meggondolatlanságunk, figyelmetlenségünk, túlzott vakmerőségünk okán keveredtünk.
Családommal a Tordai-hasadék peremén, háttérben a Patkós-kő
Pedig megannyi kedves pillanat: a vízesésben leomló patak vizében megtört napsugarak szivárványa, a kéken csillogó tengerszemekben tükröződő hegycsúcsok látványa, a fák susogása, a szélben ringatózó füvek hullámzása, a virágok nyílása, és sok más apró, mégis felemelő élmény jelenti a tiszta, gondtalan boldogságot számunkra.
Ülök a szobámban a számítógép előtt. Időnként vágyakozva nézek a falakat borító fotókra, melyek sok szép emléket, korábbi túráim élményeit elevenítik föl.
Régen jártam a hegyekben. Mégsem a kalandok, az élmények utáni vágy tör fel bennem, hanem az erdők és a mezők illatának hiánya, s az az érzés, ami egy-egy hegycsúcson széttekintve és megpihenve, vagy a csordogáló patak partján elmélázva itatja át lelkem.
Melyek voltak eddigi természetjárásaim legszebb pillanatai?
Talán, amikor először jutottam föl télen a Magas-Tátra legmagasabb ormára, a Gerlachfalvi-csúcsra, s bár a csípős, hideg levegő majd’ szétrepesztette tüdőmet, közben széttekintve a ragyogóan kék égbolt alatt megpillantottam a hótól, zúzmarától szikrázón csillogó, csipkeszerű csúcsok és gerincek erdejét, annak feledhetetlen látványát.
Vagy amikor a Bihari-havasokban, az erdőkkel, sziklákkal szegélyezett csodálatos réten – melyet bővizű patak szel kétfelé, ami a rét felső szélén egy vízöntő barlangban ered, s a rét alján, egy víznyelőben tűnik el – a Ponor-réten egyszer több hetes magányos bolyongásom során arra ébredtem, hogy dobog a föld körülöttem, és kinézve a sátorból azt láttam, hogy az Elveszett Világ felől egy egész ménes száguld felém. Egy deres és egy sárga ló különválva a többitől, lobogó sörénnyel vágtattak le a patakhoz, majdnem elsodorva engem. Belegázoltak, belehemperegtek a vízbe, és két lábra ágaskodva játszottak, birkóztak, harapdálták egymást, fröcskölve a vizet szanaszét, ahogy az egyik, vagy a másik belefordult a habokba, s mindez alig néhány méterre tőlem.
De talán mindennél csodálatosabb volt az a pillanat, amikor három éves kisfiunkkal, négy éves kislányunkkal és Kedvesemmel néhány kilométeres gyalogtúra után végre fölértünk a Detonáta tetejére, s onnan széttekintve megcsodáltuk az Erdélyi Érchegység vadregényes tájait, s gyermekeink őszinte ámulattal így kiáltottak fel: – Apa, nézd, milyen szép!
Soha olyan örömet, élményt nem jelentett számomra a táj, mint amikor részese lehettem annak a csodálatos érzésnek, amikor saját gyermekeim először fedezték föl, élték át a természet szépségeinek felfedezését, boldogságát.
Szöveg és kép: Varga László
Leave A Comment