A Kulikalon-tó tükröt mutat környezetére
Tavaly novemberben a „Csámborgó Adventures” tádzsikisztáni túrakiírására jelentkeztem, amellyel egy kellemes várakozásokkal teli időszak kezdődött. A júliusi utazás nyolc remek túratárs és kedves tádzsik segítők barátságával ajándékozott meg. A közel három hetes kalandozás számos élménnyel, tapasztalattal, témával gazdagított, amelyekről közösségi oldalamon már igyekeztem pillanatképeket felvillantani. A történelmi, földrajzi, gazdasági tények mellett azonban egy ilyen útról talán a személyes benyomások a legsokatmondóbbak, ezért a teljes történet megismertetését ezekkel a leírásokkal szeretném kiegészíteni. Következzék hát az első beszámoló.
2900 méteren, nem messze a Kulikalon-tavaktól felállított sátrainkban fázós éjszakánk volt. Szinte félóránként pillantottam rá telefonom kijelzőjére a megváltó reggelt várva, miközben kissé irigykedtem társamra, Zolira, aki mellettem jól hallhatóan az igazak álmát aludta. Az éjszaka monotóniáját és csendjét csak a táborhely szélén kipányvázott teherhordó szamarak random üvöltése törte meg. Szinte kísérteties volt, ahogy a határozott, erőteljes „IÁ”-zás egy-két perc múltán vad hörgéssé torzult, míg végül az állatok elcsendesültek, hogy aztán 1-2 óra elteltével újra előadják a műsort.
Indul a nap
Az út emelkedni kezd. A vízfolyások mentén zöld oázisszigetek képződnek
A völgybe korán érkeztek meg az első napsugarak. Az elsők között kászálódtam ki hálózsákomból – ami komfortfokozatát tekintve mégsem tűnt ideális választásnak – bár ahhoz nem tudtam elég gyors lenni, hogy tadzsik szakácsunkat megelőzzem. Doniyor javában készült a korai reggeliztetésre; az étkezősátor 7 órára már előkészítve várt bennünket. A reggeli kínálat kásából (tejberizs), felvágottból, sajtból, gyümölcsökből, kenyérből, joghurtból, különféle lekvárokból állt, amelyből ki-ki kedve szerint válogathatott. Sajnos bele kellett törődnünk, hogy Belső-Ázsia lakossága kevésbé kávéfogyasztó mint mi, ők a teázást kultiválják. Itt, és az elkövetkező hetek pamíri utazása során is megbizonyosodhattunk arról, hogy a tadzsikok bármikor, bárhol és bármilyen mennyiségben képesek a fekete- és zöldteát a vendégek asztalára „varázsolni” (Az út végén már nem is sóvárogtunk a kávé után).
Második túránkra készültünk, célunk erre a napra az Aloudin-hágón (3860 méter) történő átkelés, majd az azonos nevű tóhoz való leereszkedés volt. Nem hoztam a legjobb formámat. Előző nap igaz, hogy a jóval alacsonyabb Chukurak-hágóval (3160 méter) kellett megküzdenünk, a magashegyi akklimatizációra szánt idő számomra kevésnek bizonyult, amihez a kialvatlanság is nagyban hozzájárult. Fáradtnak, meglassultnak éreztem magam. Még azzal a gondolattal is kacérkodtam, hogy a könnyebb utat választom, vagyis a kiszolgáló személyzettel tartok a következő táborhelyre. Ám miután megtudtam, hogy ez a csapat a csacsikkal együtt is hegyet fog hágni, igaz „csak” 3600 métereset, nem vacilláltam. Háromszáz méter ide vagy oda, nem számít már! (Egyébként dehogyisnem!)
Fél nyolc tájban két hegyivezetőnk, a helybéli Fay Zullo és a fővárosban angoltanárként dolgozó és így a tolmácsfeladatokat is ellátó Fay Ziboy indulást „vezényelt”. A tavak, amelyek mellett elhaladtunk, és amelyek a szomszédos hegyek gleccsereiből táplálkoznak, rezzenéstelen „arccal” a föléjük tornyosuló hegyek képét tükrözték, kihagyhatatlan fotótémát nyújtva. Ösvényünk kezdetben lankás, majd egyre meredekebb emelkedőbe futott. Ahogy egyre följebb jutottunk, úgy nyílt ki alattunk a táj. A völgyben kiterjedt, a viszonylagos szárazságot jól tűrő borókás terpeszkedett, míg a gleccserek táplálta csorgók, erek, patakok mentén képződött úgynevezett „oázisszigetekben” gazdagnak mondható növényvilág képe bontakozott ki. Szomorú lesz az ember, ha belegondol abba, hogy ez a kép sajnos egyáltalán nem jövőbe mutató, ugyanis a gleccserek visszahúzódásának tendenciáját ezek az életterek is követik.
Ötezresek gyűrűjében
Turkesztáni-típusú gleccser. A jégár egy részét vastag törmelék borítja, elfedve annak tényleges méretét
Túránkat az idő előrehaladtával és persze a szint emelkedésével egyre többször szakítottuk meg kisebb-nagyobb fotósszünetekkel, elcsigázottságunkat legalábbis igyekeztünk erre fogni. Persze azért nem hiába, hiszen téma akadt bőven, ráadásul szintén földrajzos képzettséggel rendelkező társaimmal – Bécivel és Imivel – ezekről jókat lehetett beszélgetni. Különösen Imi terepgyakorlatokat megszégyenítő rögtönzött földrajzórái tetszettek, amit bárhol – túra közben két légvétel között, autóban, vacsoránál is – tudott abszolválni. Az első hosszabb megállónál az „U” alakú gleccservölgyekbe „V” alakban bevágódó folyóvölgyekről, a gravitációs törmelékmozgásokról, fagyaprózódásról, Turkesztáni-típusú gleccserekről beszélt. Tádzsikisztán-szerte több száz gleccser található, többségük persze a Pamírban, de azért itt a Fann-hegységben is több tucat van belőlük. Ezek kiterjedése és vastagsága nagyon változó. Ugyanakkor a Fann-hegység közel 100 csúccsal büszkélkedhet, legmagasabbika a Chimtarga (5489 méter) de jó néhány emelkedik még 5000 méter fölé. Túránk során magunk is négy-ötezresek gyűrűjében mozogtunk.
Pásztorszállás
Egyszer csak kutyák csaholására kaptuk föl fejünket. Pásztorkutyák voltak, védték területüket. Hamarosan a kunyhót is megpillantottuk. A karámok üresen álltak, a juh- vagy kecskenyáj valahol távolabb lehetett. Összevártuk egymást, majd határozott léptekkel elsiettünk a nyilvánvalóan már a támadást mérlegelő ebek előtt.
Ahogy egyre magasabbra kerültünk, s vált meredekebbé a terep, úgy éreztük meg egyre inkább az oxigén hiányát, s bár voltak, akikre ez látszólag kevésbé hatott, magam nem tartoztam közéjük. Nem kellett sietnünk, mindenki a saját tempójában haladt, így a mezőny szépen lassan szétszakadozott. Volt idő mindenre. A gyakori pihenők során alaposan megfigyelhettük a tájat; a hósipkás hegyeket, merész sziklaformákat, a jég által egykoron mozgatott hatalmas vándorköveket, a zord környezet ellenére gazdagnak tűnő növényvilágot. A csendet olykor a szél zúgása törte meg, időnként pedig a mormoták hangos füttyögéssel riasztották egymást, jelezvén, hogy betolakodók vannak a területükön. Jócskán 3000 méter fölött jártunk már, de az időjárás kegyes volt hozzánk. Ha sütött a nap pólóra vetkőztünk, ha elbújt, a polár is előkerült.
Magassági rekordom
Megkezdjük az ereszkedést
Ha lassan is, de elérhető közelségbe került a hágó. Az utolsó métereket már korábban felért társaink éljenzése közepette tettük meg. A köves, kopár sziklafelszínre érve végre hosszabb pihenőt tarthattunk. A panoráma fantasztikus volt. Előttünk-mögöttünk ötezeres csúcsok koszorúzta völgyek, mélyükben türkiz színű tengerszemekkel. Utoljára a Déli-Kárpátokban lévő Retyezátban éltem át hasonlót, már ami a tavak látványát illeti, azok a hegyek azonban eltörpülnek a tadzsikisztáni óriások mellett. Különös érzés volt, hogy itt, 3800 méter fölött saját magassági rekordomat is megdöntöttem (igaz néhány nappal később 4600 méterre is feljutottunk). Korábban az Etna csúcskráterére (3300 méter) hivatkozhattam így.
Aki rendszeresen túrázik a magashegyekben, jól tudja, hogy nem elég valahová feljutni, onnan le is kell jönni, ami olykor sokkal fárasztóbb tud lenni. A meredek lejtőkön való ereszkedés ugyan nem a tüdőt terheli, de a lábat, különösen a térdízületet annál inkább. S bár az ember olykor rohanni szeretne, ezt nem érdemes kockáztatni. A túrabot ilyenkor is hasznos segítség, immáron a fékezésben.
Ereszkedés közben elérkezett az ebédidő, ami természetesen szent és sérthetetlen. Vezetőink ezt a tadzsikisztáni túránk során végig így gondolták, és meg is adták a módját annak, hogy nyugodt körülmények között fogyaszthassuk el az éppen aktuális menüt. A két fiú egy hatalmas sziklatömb oltalmában szedte elő a bulgurral, hússal készült főtt ételt, amihez kenyér és zöldség is dukált, sőt némi gyümölcs és ital is előkerült hátizsákjukból. Szinte hihetetlen, hogy ezt képesek voltak magukkal cipelni idáig. Időközben az ég is dörögni kezdett, szerencsére eső nem jött, és a zivatarfellegek is viszonylag hamar elvonultak felőlünk.
Természetvédelem idézőjelben
Hulladéktemető, amelyet egyelőre csak az avatott szem vesz észre. Mi lesz itt néhány év múlva?
A túraút lassan lankásabb terepre váltott, az Aloudin-tó is szinte érinthető közelségbe került. Sajnos nem mehettünk el szó nélkül az egyre növekvő szemét látványa mellett sem. Az egyik szikla tövében sok száz italos fémdobozt fedeztünk fel. Ez lenne a szemételhelyezés bevett gyakorlata!? Végtelenül elkeserítő, lehangoló kép. Különösen annak tudatában, hogy az ország turizmusa még csak most van fellendülőben. Mi lesz itt 10-15 év múlva?
A turisták igénylik a kiszolgálást, vagyis vendéglátóik még több sört, Coca Colát, Mars csokit fognak felcipelni ide. A csomagolóanyag nyilván a legtöbbször jóhiszeműen a szemetes edénybe kerül, ám annak leszállítása ezek szerint nem megoldott. A sziklák között sok minden „elfér”. Sajnos ez rossz tendencia, amit egyébként az egész országban megtapasztaltunk.
A környezetvédelem Tádzsikisztánban nem prioritás, ahogy sajnos Magyarországon sem az, de itt a legalapvetőbb feltételek sem tűnnek biztosítottnak. Még talán lehetne tenni ellene.
A tótól bő félórás sétával értünk le utolsó Fann-hegységi táborhelyünkre, a Vertikál bázisra, ahol a sátrazás alternatívájaként vendégházban alvást kínáltak fel számunkra. Jól esett egy picit rendbe tenni magunkat, különösen a ránk váró pamíri kalandok előtt. Na de az már egy másik történet…
Lieber Tamás
Ha szívesen olvasnál további cikkeket is tádzsikisztáni utazásunkról, kattints az alábbi hivatkozásokra:
Leave A Comment