Az alaposan beprogramozott utazásunk számos nehézséget tartogatott. Véletlen, vagy sorsszerűség? Nehéz eldönteni, mindenesetre 2019 júliusában egy régóta várt látnivaló bekebelezésével gazdagíthattuk norvégiai gyűjteményünket.
Amikor három évvel ezelőtti első norvégiai utazásunkat szerveztük, egyik segítőnk és szállásadónk, Ferge Orsi remek programmal rukkolt elő. Ezek között szerepelt Norvégia második legnagyobb gleccserének, a Svartisen-jégárnak a felkeresése is. Sajnos túl korán érkeztünk, június elején még vastag hótakaró borította, ezért magából a jégfolyamból semmit sem láttunk volna. Így be „kellett” érnünk egy nem mindennapi, hótalpas túrával (erről ITT írtunk).
Nem szeretjük a befejezetlen történeteket, ezért nem tettünk le a híres-neves gleccser felkereséséről, igaz a norvégiai jégárakról időközben már szereztünk némi tapasztalatot; valamivel délebbre a Jostedal-gleccser két ágát (Briksdalbreen és Nigardsbreen) is testközelből láthattuk.
A kompjáraton múlt
Norvégiát nem lehet letudni egyetlen alkalommal, aki járt már itt, minden bizonnyal az ország szerelmesévé vált. Ez a „kór” bennünket is megfertőzött. A táj érintetlensége, természetes vadsága és rendkívüli változatossága már önmagában is vonzó, amihez a helybéliek barátságos attitűdje, valamint természetszeretete is nagyban hozzájárul.
Tavalyi túránk egyik fő programpontja az északon fekvő Lofoten-szigetek meglátogatása volt. E néhány napos kitérőt a szárazföldre történő vízi átkeléssel kívántuk lezárni. Bármennyire is szerettük volna, a szigetekről induló kompjáratokat – helyismeret híján – nem akartuk előre foglalni, ott tartózkodásunk idején pedig már nem engedte az online rendszer. Más választásunk nem volt, a szerencsére bíztuk a dolgot. A szálláshelyünktől bő félórányi autóútra lévő Svolvær-ből induló hajót néztük ki. A Skutvik-ba tartó közel két órás úton múlott, hogy az aznapra tervezett svartiseni program beleférjen az időnkbe. Ha ez nem jön össze, bő 600 kilométeres kerülő várt volna ránk. A táv, kompátkeléssel is bő 400 km volt, ami norvégiai utakkal számolva korántsem tervezhető úgy, mint mondjuk Európa főútjaival, autópályáival. A kikötőbe érve, látva a rámpa előtt felsorakozó autókat, nem hittünk a sikerben, amire a kocsik között cikázó kalauz még rá is erősített; nem akart jegyet adni nekünk, nem sok esélyt látott a két kisbusz felpakolására. Aztán közvetlenül indulás előtt, valami csoda folytán, sikerült annyi helyet szorítani az autók között, hogy ha „cipőkanállal” is, de feltuszkoltak bennünket.
Időzavarban
Szárazföldi utazásunk az E6-os főúton nevezetes helyet érintett, déli irányban áthaladtunk az északi-sarkkörön. Itt az út mellett látogatóközpontot létesítettek, ahol „kötelező” a fotózkodás és „shoppingolás”. Kifogtunk jó néhány turistabuszt, s az ebből adódó zsúfoltság és sorban állás értékes órát vett el tőlünk.
A norvég nyárban, különösen a sarkkörön és attól északra könnyű időzavarba kerülni. A Nap folyamatosan a horizont felett tartózkodik, emiatt alig van észrevehető különbség „nappal” és „éjszaka” között, ez pedig jócskán megzavarja az ember bioritmusát. Ha csak érzékszerveinkre hagyatkozunk, könnyen pórul járunk. Képesek vagyunk belefeledkezni valamibe, hiszen nem figyelmeztet a naplemente vagy a szürkület. Olyannyira becsapós ez itt északon, hogy például Lofotenen éjfélkor sokkal világosabb volt, mint a délutáni órákban.
Mo i Rana közelében lehajtó jelezte a Svartisen-gleccser látogatóközpontját, sőt útközben is számos eligazító tábla mellett haladtunk el. Néhány kilométer megétele után érkeztünk meg az első komolyabb méretű gleccsertó (Svartisvatnet) partjára.
Már délután 5 óra is elmúlt, mire a gleccser elérhető közelségbe került. Akkor ugyan még nem tudtuk, hogy hiába a látogatóközpont, maga a jégár frontja innen még bő 7 kilométerre található.
A látogatóközpont munkatársai már éppen zárni készültek, amikor befutott 18 fős csapatunk. Ennek valószínűleg az a néhány magányos túrázó örült a legjobban, akiknek szemében felcsillant remény: lehet, hogy gleccserlátogatást mégsem kell elhalasztaniuk.
Természetesen a gleccser nincs bekerítve, szabadon megközelíthető, de a 7 km-es odaút közepesen nehéz terepen sokakat eltántorít. De ha a látogató nyitvatartási időben érkezik, jegyet válthat egy kishajóra, ami a tó túlpartjára szállítja, jelentékeny időt és nem kevés távolságot (oda-vissza 8 kilométert) takarítva meg ezzel.
A hajó kapitánya vagy megsajnált minket vagy némi plusz bevétel motiválta, mindenesetre felajánlotta szolgálatait.
Gleccsernézés kutyafuttában
Miután a kapitány megszabta a hajó visszaindulásának idejét, nem túl sok időt hagyott szöszmötölésre. 3 óránk maradt az összesen 6 kilométeres távra.
A tó mögött húzódó szurdok és a fölötte képződött szivárvány vízesés közelségét mutatta. Jóllehet a zuhatagot nem láttuk, s a hangját is elnyomták a sziklafalak, a közvetett jelek komoly méretekről árulkodtak.
A vöröses gránitsziklák meredeken kaptattak a gleccser irányába, amelyet még 1 kilométer megtétele után sem láttunk. A sziklákra festett jelzések, illetve egymásra pakolt kövek, ún. kőbabák mutatták az utat. Az „ösvény” mentén elszórtan törpe növésű fákat, és többnyire mohás növénytársulásokat láthattunk. Meglepő, de a kisebb, eldugott mélyedésekben képződött lápos szigetecskék bizonyos harmatfűféléknek (húsevő növény) is otthonul szolgálnak.
A felszín kopársága jól láthatóvá teszi az útvonalat, gondolnánk, de a kép csalóka. Nemcsak azért mert a tiszta levegőben a távolságot sem könnyű megbecsülni, hanem azért is, mert az alternatív útvonal (hosszú szakaszon a túrázóra van bízva, hogy merre halad) tele van kisebb-nagyobb hasadékokkal. Ezek a letörések csak közvetlen közelről válnak láthatóvá, ahová leereszkedve, majd a másik oldalon felmászva, vagy éppen azt megkerülve jelentős időveszteség keletkezik.
A gleccser megpillantása a legtöbbünkben maradandó nyomot hagyott. A kb. 1,5 kilométeres távolságból is gigászinak tűnő jégképződmény (a Svartisent 370 négyzetkilométeres kiterjedésével Európa legjelentősebb gleccserei között említhetjük) néhány méteres távolságból válik csak igazán döbbenetes méretűvé. Az ember eltörpül a több emelet magas, kéken csillogó jégtömeg mellett. A látvány lenyűgöző, ugyanakkor szomorú is, hiszen a sziklába karcolt jelzések a jég gyors visszahúzódásáról tanúskodnak. Két évtized alatt több száz méter vált jégmentessé, és sajnos ez a tendencia folytatódik.
Lieber Tamás
Leave A Comment