Az írás szerkesztett változata az Élet és Tudomány 1999/12. számában jelent meg.
Az élő és az élettelen világ habitusában természetük különbözősége ellenére is sok közös jellemvonást figyelhetünk meg, s ez a felismerés tükröződik abban, hogy a földfelszín más-más részein kialakult különleges formavilággal rendelkező ásványok, kőzetek egyes változatait elnevezésükben a virágokhoz, növényekhez, vagy az állatokhoz hasonlítják (bányavirág, vasvirág, kénvirág, mohaachát, „inkák rózsája”, rózsakvarc, szegfűkalcit, tigrisszem, sólyomszem, stb.).
A régmúlt időben sokszor úgy hitték, hogy ezek az ágas-bogas kristálycsodák, tű-csokrok, selymes fényű színharmóniák az élővilág megkövült maradványai, és érdekes mondákat, legendákat szőttek hozzájuk.
A sivatagok száraz éghajlati körülményei között a felszín közelében homokos környezetben alakultak ki a megkövesedett rózsára emlékeztető ásványképződmények, az úgynevezett „sivatagi rózsák”. Ezek anyaga baritból (bárium-szulfátból) vagy rozettás gipszből (víztartalmú kalcium-szulfátból) áll, és homokot zárnak magukba.
Hazánkban főleg az észak-afrikai homoksivatagokban előforduló gipszből képződött változatok a legismertebbek. Ezek a sivatagi rózsák olyan konkréciók, amelyekben a felszínközeli talajvíz oldott kalcium-szulfát tartalma kicsapódik a víz elpárolgása, valamint annak részben történő beépülése mellett a keletkező új ásvány kristályrácsába, és közben összecementálja a korábban kialakult idősebb homokszemcséket. E tompa fényű átlátszatlan képződmények színe a kötőanyagként szolgáló gipsz és a benne zárványként található homokszemcsék színétől, illetve a további szennyeződésektől függ. Például a vas-oxid tartalom gyakran sárgásbarnára, világosbarnára színezi a kristályokat.
Mivel a sivatag rózsájának kötőanyaga rendkívül puha (a Mohs-féle keménységi skálán 2), ezért a benne található kemény kvarcszemcsékből álló homok ellenére is könnyen sérül, karcfelülete kifehéredik.
Szöveg és képek: Varga László
Leave A Comment