A Csámborgó iroda szervezésében 2025 júniusában egy kis létszámú csapat tagjaként tizenkét napot töltöttem Pakisztánban, többnyire a Gilgit-Baltisztán régióban. A helyi túravezetők által összeállított és vezetett, elképesztően gazdag program során bepillantást nyerhettünk az északi országrész természeti és kulturális sokszínűségébe.
Miután a Raikot-hídtól tartó 17 kilométeres, azaz majd háromórás zötykölődés után megérkeztünk a „Fairy Meadows Jeep Stop” felirathoz, vagyis a Jeep-pekkel járható út végállomásához, kénytelen-kelletlen felmálháztuk magunkat, hogy az előttünk álló szakaszt már autók nélkül tegyük meg.
A nyári kánikulában az ember kellemesebb dolgot is el tud képzelni, mint a súlyos hátizsákkal való gyaloglást, különösen egy meredek hegyi ösvényen. Azonban az elénk táruló csodás látvány, a Nanga Parbat uralta látkép rövid időn belül előhívta a felfedezés iránti vágyat, s minden egyebet a háttérbe szorított.
Épphogy csak elindultunk, egy függőhíd előtt találtuk magunkat. A felettünk lévő gleccserből táplálkozó patakocskák egyikén kellett átkelnünk. A kissé imbolygó szerkezet nem jelentett komoly akadályt, különösen annak fényében, hogy ekkor már tudtuk; alig pár száz méter megtétele után ebédre vagyunk „hivatalosak”.
Pakisztáni vezetőink napi háromszori étkezésről gondoskodtak számunkra, és úgy adódott, hogy az ebédnek pont itt jött el az ideje. Persze azért ez nem ennyire spontánul szerveződött. Noha nem volt feltűnő, de minden egyes programpont precízen „megírt” forgatókönyv szerint zajlott. (Túravezetőink profizmusát jól mutatta, hogy a Pakisztánban töltött két hét alatt mindig mindenhová pontosan érkeztünk, ahol vagy kész étellel, vagy előkészített szobakulcsokkal vártak bennünket). Valamilyen zöldséges levest és rizsételt fogyasztottunk, miközben a hazai menedékházakra emlékeztető fogadóépület ablakából kisebb csődületre lettünk figyelmesek.
Hamar kiderült számunkra a csoportosulás oka; teherhordók és lovas vezetők vártak ránk, mint lehetséges kuncsaftokra. A népszerű túraútvonalak, természeti látványosságok mentén fekvő falvakban hosszú évtizedek alatt túravezetők generációi nőttek fel, s tulajdonképpen ez a fajta tevékenység az itt élő családok megélhetésének egyik forrásává, s elsősorban a férfilakosság hivatásává vált. Ugyanez ismerhető fel más szolgáltatásoknál, így e cikk előzményében – https://bebte.hu/elmenyautozas-pakisztanban-oriashegysegek-kozott/ – említett terepjáróztatás kapcsán, vagy akár más helyszíneken, például az Attabad-tavon felkínált hajóztatásnál is.
Amikor sorsolás tárgya leszel…
A kiemelt helyszíneken, amilyen például a rengeteg turista mellett évente expedíciós hegymászók százait vonzó Nanga Parbat (8126 m), igen jelentékeny bevételi lehetőség ez az itt élők számára. Nyilvánvalóan igyekeznek is kihasználni az ebbéli plusz jövedelmet, különösen akkor, ha az ilyen alkalmak szinte csak a nyári szezonhoz köthetők.
Azt nehezen tudtuk elképzelni, hogy a láthatóan összegyűlt tíz-tizenöt emberre mi szükségünk lehet, hiszen mi csupán hatan voltunk, de a kezekben lévő papírfecnik láttán végül csak rájöttünk, hogy miről is van szó. Hamarosan egyfajta „szerencsejáték” közepébe csöppentünk, a résztvevő helyiek között ugyanis kisorsoltak bennünket, pontosabban a mellénk rendelt lovas kísérőket. Andris nem akart részt venni ebben, ő a korábbi lovas tapasztalatai alapján a gyaloglás mellett döntött. Utólag bevallhatom, hogy ha nekem lettek volna ilyen emlékeim, valószínűleg én is hasonlóan teszek. Na de ne szaladjunk ennyire előre.
Altaf, Sunny, Béci is nyeregben érezhette már magát – itt ténylegesen, a szó szoros értelmében – amikor rám került a sor. A szamarakhoz hasonló, kistermetű lovak rajtunk kívül málhát nem vihettek – elég lehetett szegényeknek a mi súlyunk is – zsákjainkat teherhordók kapták meg. S bár nem szívesen váltunk meg tőle, ők ezt valóban elvárták tőlünk. A mi emberünk hármunk zsákját vette magára, egyet előre a mellkasára, a többit a hátára, és mielőtt bármit is szólhattunk volna, nekiiramodott a kaptatónak. Miután lovamat felnyergelték és életemben először felülhettem egy négylábú hátára, ráadásul immáron a magam 90 kilójával, nem mondhatnám, hogy biztonságban éreztem magam. Vezetőm, egy a húszas évei elején járó srác volt, aki magabiztosan markolta a gyeplőt és ösztökélte indulásra társamat.
A lovaglás előkészületeinek vicces pillanata volt Zele megjelenése. Az ő kísérőjét és az alá szánt lovat úgy sorsolták ki, hogy őt magát még nem láthatták. Volt is nagy csodálkozás, amikor a nagyjából 130 kilós, majd 2 méteres óriás előbújt a takarásból. Legjobban szegény ló lepődhetett meg, akinek kétségbeesettnek tűnő ábrázatán könnycseppeket is felfedezni véltünk.
Lovaglás, mint küzdősport
A keskeny, ember szélességű ösvény nem volt túl bizalomgerjesztő. Különösen nem az olykor-olykor megbotló imbolygó paripa hátán ülve. A vezetőszárat tartó fiú kellő határozottsággal „húzta” kis barátomat, és mivel előttem lépdelt, nem láthatta csendes küzdelmemet. Egy-egy nagyobb kilengésnél kétségbeesetten kapaszkodtam a nyereg elülső kápájába, miközben igyekeztem kiszámítani a ló következő mozdulatát, és az oldalsó mozgásoknak kellő időben ellentartani. Alig fél méterrel kijjebb meredek, szakadékos hegyoldal húzódott, az alattunk kígyózó Rakhiot-folyó pedig úgy 4-500 méterre lehetett. A Nanga Parbat hasonló nevű gleccseréből táplálkozó vízfolyás vad zúgóit idefent is jól hallhattuk. A kellemesen frissítő szellő halk fuvallata, a kabátomon kopogó csendes eső és szegény párák fújtatása mellett leginkább ez szolgáltatta a háttérzenét.
Az egyik szűk fordulóban letekintve egy haláltusáját vívó szamár testét fedeztük fel. Lehet, hogy ezt nem kellett volna észrevenni. Hangulatunkra bizony alaposan rányomta a bélyegét. Az állat nem sokkal előttünk zuhanhatott le. Túl mélyen volt ahhoz, hogy megpróbálják kihúzni a szakadékból és nyilvánvalóan törött csontokkal így sem várt volna rá hosszú élet. Legalább valaki megkímélhetné a szenvedéstől – gondoltuk. Kegyetlen világ ez.
A Fairy Meadowshoz, vagyis a Tündérréthez vezető háromórás menetben alig egy órát voltunk lóháton. Egy köves patakmederben való átkeléskor döntöttem úgy, hogy nem nézem tovább lovam szenvedését. Ekkor már beláttam, hogy Andrisnak volt igaza. Egyébként is kényelmesebbnek, sőt biztonságosabbnak tűnt gyalogolni, de döntésemet leginkább az állatok iránti együttérzésből hoztam meg. Hogy ne bántsam meg vezetőmet, a fotózásra hivatkozta kértem, hogy engedjen leszállni. Nem mellesleg ezt a lehetőséget is vétek lett volna kihagyni. A táj valóban csodás itt, nem lehet nem megörökíteni.
Lieber Tamás
Legutóbbi hozzászólások