ÚJRA A STROMBOLIN – Hegy kirobbanó formában

(A cikk rövidített változata megjelent a HTM (Hegyisport és Turista Magazin) 2006. októberi számában

Útban a csúcs felé (Argai Sándor)

Már az ókori hajósok is a Földközi-tenger világítótornyának nevezték a Szicíliával szomszédos Lipari-szigetek legészakibb tagját, mely erre a névre azóta sem cáfolt rá. Ő Stromboli, a Mediterráneum legaktívabb, s egyben leglátványosabb tűzhányója.

A Siremar társaság monotonon dübörgő komphajója hangos, fémes csörömpöléssel húzta fel rámpáját, és lassú, kényelmes tempóban úszott ki Vulcano kikötójéből. Az édes semmittevés hat órája várt ránk. Ennyi volt ugyanis a hajóút aznapi célállomásunkra, Strombolira. Lipari, Salina, Panarea szigetének felfűzése után a kora délutáni órákban értük el partraszállásunk helyszínét, a tűzhányó tövében települt kisváros, San Vincenzo kikötőjét.

A Tirrén-tengerből 926 méterre kiemelkedő, mindössze 12,6 km²-nyi területet elfoglaló Stromboli minden Olaszországba szervezett vulkántúra végállomása. Ez nem véletlen, ugyanis mind az útvonal összeállításának, mind pedig a vulkánokkal való fokozatos ismerkedésnek a logikája ezt kívánja. A csendes Vezúv, az általában békésen pipálgató Etna, az aktív szolfatáratevékenységet végző Vulcano megtekintése után kétségtelenül a robbanékony természetű Stromboli meglátogatása teszi fel a koronát a kirándulásra. Az itt szinte óramű pontossággal, de váltakozó hevességgel lezajló kitörések a laikusok számára is maradandó élményeket nyújtanak.

A Stromboli krátereiből erőteljes robbanások, vagy sziszegő gázkifúvások kíséretében magasra szőkő lávafoszlányok természetfilmekből visszaköszönő látványa vulkántúrázók ezreit vonzza évente erre a kicsiny, hangos, de legalább ugyanennyire hangulatos szigetre. 2006 júniusában – megelőzve a nagy turistarohamot, mi magunk sem hagyhattuk ki ezt a programunkból.

Stratégiák a tűzhányó meghódítására

Érintetlen öböl, háttérben Strombolicchio (Schlosser Panka)

Néhány éve, még bárki szabadon „garázdálkodhatott” a vulkán csúcsrégiójában, csak néhány alapvető szabályt kellett betartani. A 2002-2003. évi, szokásosnál aktívabb kitörési ciklus azonban olyan változásokat okozott a tűzhányó felső zónájában, amelyek miatt szigorításokra volt szükség. A vulkán szabályzata ma már nem enged fel senkit sem önállóan a kráterekhez, csakis kizárólag helyi vezetővel. Nyilván az anyagi bevételek megnövelésének igénye is szerepet játszott ebben, de az elsődleges indok a látogatók biztonságának növelése volt. Ez utóbbit látszik alátámasztani, hogy a korábbi szakadékos felvezető ösvényt egy biztonságos, igényesen kiépített turistaúttal váltották ki, valamint, hogy a kráterek szintjében hatalmas, buszmegállókra emlékeztető betonbunkereket létesítettek. Természetesen a kispénzű turistákra is gondoltak, ők a régi, Sciara del Fuoco keleti oldalán felvezető ösvényen, a 400 méteres magasságban létesített kilátópontig ingyen juthatnak el.

A hosszú kompolás unalmassá váló utolsó óráiban a hegy megmászásának számunkra szóba jöhető kétféle lehetőségét taglaltunk, melyek óhatatlanul is a csapat kettéválasztását jelentették. Voltak, akik a biztos, ámde költséges megoldást részesítették előnyben, vagyis 20 euró/fő befizetése mellett, helyi vezetővel kívánták megközelíteni a kb. 920 méteren lévő kilátópontot. Mások nem akartak pénzt kiadni erre, éppen ezért a kockázatosabb és bizonytalanabb kimenetelű verzió mellett döntöttek. Ez utóbbi csapatba többnyire olyanok kerültek, akik korábban már többször éjszakáztak fent kitöréseket fotózva, filmezve. Számukra (számunkra) nehezen volt elfogadható, hogy mások szabják meg a felmászás, valamint leereszkedés tempóját, de még inkább a fent tartózkodás idejét (kb. 40 perc). Ahhoz ugyanis, hogy tanulmányainkhoz kellő időtartamú megfigyelést végezhessünk, valamint megfelelő számú fénykép- és videofelvételt tudjunk rögzíteni (természetesen éjszakai sötétségben, amikor a vulkáni aktivitás a legélvezhetőbb) ennél jóval hosszabb időre volt szükségünk.

Vulkánkommandó

Visszatekintés útvonalunkra

Kora délután lévén, partraszállásunkat követően nem kellett kapkodnunk, bőségesen futotta mindenre az időnkből. S. Vincenzo utcácskáit róva előbb megismerkedtünk a városka nevezetességeivel, majd az egyik helyi étterem jólesően hűs helyiségében elfogyasztottuk ebédünket. Tudtuk, hogy 16 óra előtt semmi esetre sem szabad elindulnunk a hegyre, mert a Nap még éget, és előle odafönt nem lehet elbújni. A hátralévő órát a tengerparton a „Magyar Vulkanológusok Öblében” töltöttük. (Ilyen helynevet senki se keressen a térképen, mi kereszteltük el az általunk több éve látogatott, lávafalakkal elszigetelt festői, de néptelen partszakaszt.)

Miután kellőképpen felfrissültünk, San Bartolo településrészt érintve kisétáltunk a lakóövezetből, majd hamarosan a sziget legészakibb kiszögellését (Punta Labronzo) érintve kezdtük meg az emelkedést az embermagasságú tengeri nád szegélyezte szerpentinen. A terv a sziget térképén még nem jelölt, 400 méteren kialakított kilátópont (a nem fizető turisták végállomása) elérése volt. Az itt üldögélő őrök, látván, hogy derékaljainkat leterítve konzervjeinket előszedve, fényképezőgépeinket és kameráinkat állványra helyezve vélhetően az előttünk álló éjszakára rendezkedünk be, nyugodt lelkiismerettel magunkra hagytak.

A kilátópont egyébként tényleg nagyszerű rálátást biztosított a legészakibb kráterre. Kíváncsiságunkat innen ki is elégíthettük volna, ha nem tudjuk, hogy még legalább fél tucatnyi kitörési pont ismert (2001-ben még csak háromról tudtunk), melyek erről a pontról takarásban vannak. Ami viszont tényleg előnyére vált ennek a helynek, hogy a vulkán híres tűzcsúszdája (Sciara del Fuoco), valamint a rajta 5-10 perenként bekövetkező kőpergések innen figyelhetők meg a legjobban. Ugyan magukat a kitöréseket egyelőre a Nap fénye még láthatatlanná tette, csupán az erőteljes gázfelhő és a robbanás hangja volt észlelhető.

A robbanásokkal kiszóródó több tonnányi lávafoszlány a levegőben pörögve kisebb-nagyobb tömbökké „fagy”, melyek azután szédületes sebességgel és félelmetes dübörgéssel teszik meg 800 méteres útjukat a tengerig, majd hatalmas csobbanásokkal elmerülnek a habokban.

A természet tűzijátéka

Kilenc óra tájban kezdett intenzíven sötétedni. Ekkor már csodálatos lávaszökőkutak látványát élvezhettük, de tudtuk, hogy ez még nem minden. A csúcsra indulással azonban még várnunk kellett. Ahhoz, hogy a felső régió megközelítése problémamentes legyen, biztosra kellett mennünk. Előzőleg értesültünk, hogy az utolsó „hivatalos” csoport este tízkor távozik a hegyről. A biztonság kedvéért még egy órát rászámoltunk, ezért tizenegykor indultunk neki az innentől már meredeken emelkedő ösvénynek. Biztonságérzetünket szerencsére a telihold fénye is fokozta. Zseblámpáinkat felmenetkor nem kellett használnunk. Körülbelül egy óra alatt értük el a 800 méteren található vízszintes szakaszt, mely a csúcskráterekkel nagyjából egy vonalban, azoktól megközelítőleg 300 méterre húzódott. Jóllehet a hegy csúcsa még egy bő százassal fölöttünk volt, de a kedvezőtlen szélirány miatt láthatóan teljesen gázba borult.

Az egyik mérőműszert védő kőfal mögött megfelelő bivakhelyet találtunk. Csak arra kellett figyelnünk, hogy mozgolódás közben a krátereket pásztázó webkamera látómezejét kikerüljük (ami vagy sikerült is, vagy az őröknek hajnalban nem volt kedvük értünk jönni).

Ebből a magasságból már láthattuk azt, amit lentről nem, vagyis hogy csakugyan legalább nyolc kitörési pont ismert a Strombolin, melyből öt ottjártunkkor is működött. Volt, hogy három kráter egyszerre ontotta magából a tüzes kőzáport. Fent tartózkodásunk alatt hozzávetőleg 100 kitörés időtartamát, azok bekövetkezésének idejét jegyeztük fel, melyek jelenleg még összehasonlításra várnak a catanai Vulkanológiai és Geofizikai Intézetben velünk egy időben regisztrált földrengésadatokkal. A szeizmogrammok ismeretében már becsülni lehet egy-egy kitörés energiáját, valamint a kitörésekkel egy időben vagy azt megelőzően kipattanó földrengések erejét.

Szöveg: Lieber Tamás

Képek: Lieber Tamás, Szabados Gergely