SZIKLÁK, TAVAK, ERDŐK, FENNSÍKOK – Retyezáti kerengő

A cikk szerkesztett változata a HTM (Hegyipsort és Turista Magazin) 2008. júliusi számában jelent meg

Visszatekintés a kezdeti útvonalunkra

Van úgy, hogy az ember nem készül nagy túrára, csak amolyan félórás tábor körüli sétára. Sokszor azonban ez tartogatja számára az igazi megmérettetést.

A víz okozta fertőzés mindannyiunkon meglátszott. Volt akit kevésbé viselt meg, de egyesek igencsak gyengének érezték magukat ezen a napon. Igazán nagy túrára senki sem mert vállalkozni, de a sátorban tétlenkedni sem akartunk. Jó alkalom kínálkozott hát a Retyezát táborunkhoz közeli tavainak megismerésére.

Az útikönyv elég részletesen taglalja a hegység tavait, s megtudhatjuk belőle azt is, hogy közel 100 található belőlük – a Délkeleti-Kárpátokban a legtöbb – melyből 58 állandó és kb. 40 időszakos tározója a csapadék- vagy olvadékvizeknek. A tavak többsége 1900 és 2200 méter közötti magasságban fekszik. Elhelyezkedésüket tekintve vagy közvetlenül a gleccser mélyítette teknőben, vagy a jégár által felhalmozott morénasánc mögött találhatóak. A tavak közül a legnagyobb a sátorozó helyünkül is szolgáló Bukura-tó (8,8 ha), a legmélyebb pedig a Zenóga-tó (29 m). Tekintélyes mélységének köszönhetően ez utóbbi képes a legtöbb víz tárolására (700 000 m³).

Csak a tavakhoz

Tónéző sétánkra a Bukurától a „piros pont” jelzésen indultunk el. Az Anna-tó felé tett kitérő némi szintvesztést jelentett ugyan, de a látványért megérte felkeresni. A 11 méter mély, s 3,1 hektár kiterjedésű tavacska az alatta elhelyezkedő, szinte szabályos háromszög formájú Lia-tóval pazar látképet ad. Az idillt a parton legelésző, rideg tartáson lévő lovak látványa fokozta. Tervezett sétánk útvonalát az ugyancsak festői szépségű, tereplépcsőkön egymás fölött elhelyezkedő Viorica és Florica tavak adta láncolat rajzolta ki. Lent még ezeket tekintettük célpontunknak, mellettük állva azonban, nyilván elcsábulva az alattunk kinyíló táj látványától, még feljebb kívánkoztunk. A keskeny, viszonylag kitett helyen vezető ösvényen haladva, impozáns csúcsok bontakoztak ki fölöttünk (Zsudele – 2398 m, Barlea – 2348 m). A Retyezátra 2007 augusztusának elején – a korábbi évek hasonló időszakában szerzett tapasztalatokkal ellentétben – igencsak szeszélyes időjárás volt jellemző, amikor szinte félóránként, minden előjel nélkül váltott át a tél a nyárra és fordítva, gyakran kiadós égi áldással megtoldva. A csúcsok megmászását ezen a napon az egészségesnek éppenséggel nem nevezhető szervezetünk sem kívánta különösképpen. Viszont a csúcsok alatti nyeregből már könnyen teljesíthetőnek tetszett a következő tavas célpont, a mélységi rekorderként számon tartott Zenóga-tó. A térkép alapján nem tűnt messzinek, ráadásul úgy véltük, hogy különösebb szintvesztéssel sem jár az, ha csak néhány fényképfelvétel erejéig megkeressük a legjobb rálátást biztosító pontot, aztán a már ismert útvonalon visszatérünk a táborba.

Zenóga-tó

A Zenóga-tó szinte szabályos kört formáz, ami ugyan jól mutat a fotókon, ám fénykép csak úgy készülhet róla, ha éppen nem takarja köd. Megvolt hát a következő magyarázat arra, miért is kell a tó partjára ereszkednünk. A mintegy 300 méteres lemenetel viszonylag gyorsan és könnyen megtörtént, és mivel a jelzések jól láthatóak és egyértelműek voltak, joggal hittük, hogy a völgy fenekére levezető turistaút (hiszen ekkor már elvetettük a visszafordulást) legalább ilyen jól kivehető lesz. A tótól délkelet felé induló ösvényt követtük, amely egyúttal a tavat megcsapoló Zenóga-patak mellett halad. A vízfolyás kezdetben jó iránymutatónak tűnt, ám miután az ösvény beleveszett a törpefenyvesbe tájékozódóképességünk komoly leckét kapott. A sűrű, néhol átláthatatlan növényzetet, csak itt-ott szakította meg tisztás, jól jelölve az egykori pásztorszállások (esztenák) helyét. Tudtuk, hogy innen már csak egy irányba mehetünk, a völgytalpon folyó Zsudele-patak felé, amelynek elérése a törpefenyvestől számítva kb. negyven percünkbe tellett.

A lucfenyves övezetében a jelzéseket már könnyűszerrel megleltük, ám itt az ösvényre kidőlt törzsek változtatták akadálypályává a terepet. Sokszor éreztük úgy, hogy távolodunk végállomásunktól, ahelyett, hogy közeledtünk volna. Kedélyállapotunknak jót tett a patakon való – frissítővel egybekötött – átkelés, majd a távolság megtételével egyre követhetőbb csapásirány. Igen ám, de újabb erőpróba következett. A szintet, amelyet elveszítettünk a patakhoz való leereszkedéssel, vissza kellett nyernünk a túloldalon. Nagyjából 500 méteres emelkedő várt ránk.

Bizony nem fukarkodtunk a pihenőkkel. A lucfenyves árnyékából kb. 1 óra múlva kilépve, ismét a törpefenyvest szeltük, érthetően egyre kisebb lelkesedéssel. Aztán egyszer csak kinyílt a táj; a Szlevej-gerinc magaslatára értünk.

A lapos, füves, impozáns fennsíkon birkalegeltetés folyik. Az erre utaló nyomok kikerülhetetlenek. Mivel idefent nincs fa, és sziklát is csak elvétve találunk, amelyekre a turistajelzést felfesthetnék, bizonyos távolságokra elhelyezett, bő három méteres póznák segítik a tájékozódást. Jó időben nincs is ezzel semmi gond, de ködben, a tereptárgyak hiánya komoly dilemma elé állíthatja a túrázót, ilyenkor bizony fennáll az eltévedés veszélye. A Retyezátban is jó szolgálatot tesz az iránytű, vagy ennek XXI. századi változata, a GPS. A másik probléma az ilyen nagy kiterjedésű lapos síkságokon zivatar idején érheti az embert. Közelgő vihar esetén, tartva a becsapódó villámoktól, érdemes az erdős övezetben maradni.

A völgyben áthatolhatatlannak tűnő páfrányos fogadott bennünket

Az útikönyv a fennsíkra érkezéstől számítva két órára taksálja Bukura-tó elérését, amit nekünk sikerült egy bő órával megfejelnünk. A terep még idefent, a tulajdonképpeni célegyenesben is képes megtréfálni az arra „fogékony” túrázót. A távolságok megbecsülése ilyen környezetben nagy rutint igényel, ezt mi már az első napokban is megtapasztaltuk. Hiába látod a célt, s hiába tűnik az közelinek, a köztetek lévő, sokszor elsőre nem látható akadályok még jócskán tartogathatnak meglepetéseket. Korai volt hát örömünk a Bukura-tó feltűnésekor, mert csak jó néhány méter megtétele után vált világossá, hogy mély völgy keresztezi utunkat. S, hogy még mindig ne legyen elég, onnan kimászva újabb „teknő” nyílt ki előttünk, ami szerencsére már az utolsónak bizonyult.

A sátorban, a vércukorszint rendezése és némi tisztálkodás után végigbeszéltük a napot, ami egyértelmű tanulsággal szolgált számunkra. A kiindulási ponton, térkép felett eltervezett útvonaltól, programtól való legminimálisabb eltérés is, mely tőlünk független (pl. időjárás, terepadottságok) és tőlünk függő (esetünkben apró döntések sokasága) is lehet, olyan mértékben megváltoztathatja a túra végkimenetelét, hogy az már a legkevésbé sem hasonlít az eredeti elképzeléshez. Éppen ezért nem lehet száz százalékosan minden eshetőségre felkészülni, az esélyt, hogy a problémák felkészülten érjenek, azonban meg kell adnunk magunknak.

Szöveg és képek: Lieber Tamás