Buszra szállunk
A déli turistaközpont felvonójánál nagy a tolongás. Május elseje a munka ünnepe, nemcsak itthon, Olaszországban is szünnap. Ez meg is látszik az emberáradaton. Szerencsések vagyunk, mert helyi vezetőnk utat vág a tömegen és a sort megelőzve a pénztárhoz terel bennünket. Kivételezettnek érezzük magunkat. Itt még csak a turistaközpont személyzete, ám valamivel feljebb és nem sokkal később a természet is nagylelkűnek mutatkozik.
A tíz évvel ezelőtti látogatásunkhoz képest sok minden változott, amin persze nincs is mit csodálkozni, hiszen Európa aktív vulkánóriása, az Etna szorgos tájépítészként ügyel arra, hogy a turista minden évben találjon magának felfedezni való újdonságot. A kb. negyedórás libegőzés jó alkalmat kínált a déli oldal magasból való szemrevételezésére. Itt-ott mára kihűlt lávafolyamok mutatták a legutóbbi kiömlések helyét, irányát, mértékét. A felvonó felső állomása, egyúttal a „terepbusz” alsó megállója. Körülbelül 2500 méterről ez utóbbi járművel emelkedhetünk a hegy csúcsrégiójának kapuját jelentő 2002-ben keletkezett kráterekig, megközelítőleg 3000 méteres tengerszint feletti magasságba. Idáig „tömegturisták” voltunk, innentől kezdve azonban hosszú idő után ismét a magashegyi túrázók szerepébe bújhattunk.
Gáz van, fő a biztonság!
A busz felső állomásától már jól betájolható úti célunk
Az Etna csúcskráterei csak helyi hegyivezetővel látogathatók. Hogy ebben mennyi az üzleti és mennyi a biztonsági tényező, nehéz megítélni, nyilvánvalóan mindkettő szerepet játszik az ilyesformán ellenőrzött túráztatásban, csakúgy, mint az innen 200 kilométerre lévő Stromboli szigetén, ahol még szigorúbbak az előírások. Bár később magunk is tapasztaljuk, a veszély folyamatosan ott lebeg az ember orra előtt, észnél kell lenni, mert adott esetben életmentő lehet a gyors helyzetfelismerés, és reagálás, nemcsak hirtelen bekövetkező kitöréskor, de például akkor is, amikor orkán erejűvé erősödik a szél, vagy gázfelhőbe tévedünk. És bizony a vulkáni veszélyeket csak hírből ismerő turisták sokszor könnyelmű döntéseket hozhatnak, ami még nagyobb bajba sodorhatja őket.
A túravezető irodák felkeresése nemcsak az előbbiek miatt fontos, az itt dolgozók informáltak arról is, hogy melyek az aktuálisan járható túraútvonalak, s mely helyeket veszélyes megközelíteni. Ők ismerik az elmúlt években, vagy hónapokban bekövetkező változásokat. Míg a Kárpátokban vagy az Alpokban lehet valaki távolról is gyakorlott vezető, beláthatjuk, hogy az aktív vulkanikus vidékekre, így az Etna felsőbb régióiba sem tanácsos több éves, vagy éppenséggel több hónapos emlékek alapján túrát vezetni.
„Portúra” a csúcsokra
Az előttünk magasodó csúcskráterek (Északkeleti-, Délkeleti-kráter, valamint a Voragine – Bocca Nuova együttese) mintegy 350 méterrel magasodtak fölénk. Nem tűnt ez nagy távolságnak, ám a nehéz terepviszonyok mellett azért bő két órás menet várt ránk. Kezdetben egykori lávafolyamokat keresztezve haladtunk. Az érdes „aa”-láván (az elnevezés a polinéz bennszülöttek fájdalmas kiáltására utal, amikor mezítelen lábbal léptek rá) való átkelés nehézkes, mert a salakos görgetegek nem adnak biztos támasztékot a lábnak. A rideg, pengeéles szélekkel megszilárduló láva ugyanakkor bakancsunkat sem kímélte. Holmi sportcipő, különösen szandál idefent nem „játszik”, ez utóbbiak esetében a lábunk bánja.
Egyeztetés az előttünk álló túráról
Helyenként némi tereprendezést véltünk felfedezni, néhol mintha ösvényt egyengettek volna a lávamezőbe, bár az is lehet, hogy a túrázók egyszerűen letaposták. Rövidíteni nem volt érdemes. A szürke lávamező és vastag por egyhangúságát a sok helyen még hóval borított felszín törte meg, amely kellően kiterjedt volt ahhoz, hogy az arról visszatükröződő napsugár elvakítson bennünket. Ha nem lettünk volna mi, színes ruhákba öltözött emberek, egy „fekete-fehér” világban érezhettük volna magunkat. Az előttünk magasodó, immár egyre „közeledő” kráterek sűrű vízpárát lövelltek a magasba, amit általában „füstnek” vél az ember. Persze valójában szó sincs égéstermékről, és a vulkán által kibocsátott felhő nemcsak gőz, némi gáz és por is keveredik benne.
A vastag, bokáig süppedő vulkáni porban nehézkes volt a felfelé haladás. Nem kényelmetlen, de fárasztó. Hasonló ahhoz, mint amikor hóban gyalogol az ember, azzal a különbséggel, hogy itt nem ázik el a bakancsunk. A por alól kisebb-nagyobb lávabombák, lepények kandikáltak ki; egyik-másik jól mutatott volna gyűjteményünkben, ám nagy súlyuk miatt nem bajlódtunk a lecipelésükkel.
Mi van a „függöny” mögött?
A kráterperem közeledtét az erősödő szél és kénes szagok megjelenése jelezte. Ideje volt felvenni a védősisakot. Ez is egy a számos óvintézkedés közül. A kirepülő apró kövek ellen nyújt némi védelmet, így adott esetben az életünket mentheti meg. Miközben felfelé haladtunk, Marco-t faggattuk, s ő sztorizott. Elmesélte, hogy ha nem is sűrűn, de azért előfordultak már balesetek. Néhány éve egy általa vezetett csoport került hirtelen kitörésbe. Egy nagyobb kő az egyik túrázót hátba vágta, amitől eltörött néhány csigolyája és sajnos lebénult. Igyekeztünk elterelni gondolatainkat.
A pokol kapujában
„Tájkép csata után” – vélekedtünk a látványról, ami a kráterperemen fogadott. Valójában szóhoz sem jutottunk. Vannak pillanatok, amibe beleborzong az ember. Na, ez pont ilyen volt. Mintha tetejére állt volna a világ. Hatalmas, egymásra halmozott sziklatömbök – tulajdonképpen egy 2017-es lávaömlés maradványai – sáncként magasodtak előttünk. Ezekre felkapaszkodva végre beleláthattunk a vulkán torkába. A hegy bűzös, „kénköves” leheletét a lökésszerűen felerősödő szél időnként felénk sodorta, amelyre óhatatlanul is egy-egy köhintés volt a válaszunk. A szélnek köszönhetően azonban a látvány, még ha csak másodpercekre is, de kitisztult. A 300 méteres mélység „káoszából” robbanásszerűen előtörő gőz- és gázoszlop, irdatlan energiák felszabadulásáról árulkodott. És az Etna még csak „skálázott”, nyilvánvalóan erőt gyűjtött következő előadásához.
A kráter belsejének tanulmányozására, megfigyelésére majd egy órát szánhattunk, majd elindultunk a peremen, hogy másik irányból is ráláthassunk a kitörésekre. Az elemi kén által sárgára színezett ösvényen haladtunk, miközben egy-egy orrfacsaró, maró gázlöket is arcunkba csapódott. A vulkán megálljt parancsolt. Elérkezett távozásunk ideje. A felfelé szidott poros ösvényen leereszkedni üdítő élmény volt. Mintha sítalpakon száguldottunk volna. Meglepő gyorsasággal hagytuk magunk mögött a félelmetes krátereket, amelyek halk morajlását még sokáig hallhattuk. Így köszönt el tőlünk ez a borzongató, ám lenyűgöző világ.
Szöveg: Lieber Tamás
A szerző és Varga László fotóival
Leave A Comment