2005. szeptember 8.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Csapatunk (balról): Sarlós Ferenc, Lieber Tamás, Szilvai Gábor (guggol), Fodor István, Szilvay Péter

Annak, aki a magashegységekben indul túrára, az időjárás tekintetében szinte mindenre fel kell készülnie. A hegyek által befolyásolt légköri viszonyok szeszélyes váltakozása ugyanis – azon túlmenően, hogy pillanatok alatt teremthet életveszélyes helyzeteket – kedélyállapotunk alakulására és kirándulásunk végkimenetelére is hatással lehet.

Kilátástalan helyzetben

Amikor szeptember elején a dél-tiroli Tanas faluból az aznapra betervezett Vertainspitze (3545 méter) felé igyekeztünk, aligha számítottunk sikeres túrára. A felettünk gyülekező felhők, illetve a völgybe ereszkedő köd láttán némi bizonytalanság tükröződött rajtunk. Mégis, „lesz, ami lesz” alapon, minden eshetőségre felkészülve vágtuk be magunkat a gépkocsiba.

Laastól, Prad, valamint Gomagoi kisvárosok érintésével a 38-as, ez utóbbitól pedig a 622-es autóúton közelítettük meg a Sulden-völgy végében fekvő hasonló nevű települést. Autónkat a Sportcentrumnál lévő parkolóban hagytuk, mi pedig az ülőszékes felvonóval 1861-ről 2348 méterre szállíttattuk magunkat. Jóllehet a hőmérséklet cseppet sem volt kellemetlen, a felhők bosszantóan alacsony szinten lebegtek. A felvonó felső állomására épített turistaközponttól (Kanzel) a még mindig fenntartott célunk eléréséhez a 13-as ösvényt választottuk.

Óránk délelőtt fél tizet mutatott, amikor a Rosim-völgyben haladva egy alpesi rétet harántoltunk. Eleinte a tehénkolompok szűnni nem akaró kongása jelezte, hogy nem vagyunk egyedül, később pedig a mormoták is bekapcsolódtak a „koncertbe”; éles füttyögéssel adták tudtunkra, hogy nemkívánatos a jelenlétünk. A meredeken emelkedő túraút ekkor már jól látszott, ám a környező tájról még csak sejtésünk volt. Pécsi társunk, Fodor István – aki két hónapja már járt erre – az elvileg látható közeli csúcsokról, és az általunk is keresztezendő gleccserről tartott lelkesítő beszámolót, ami kellőképpen felkeltette érdeklődésünket ahhoz, hogy ne veszítsük kedvünket a monoton emelkedésben. Közel másfél órát gyalogoltunk, amikor végre a vastag felhőpaplant áttörték a Nap sugarai.

Hátunk mögött az Ortlerek

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

A ködből lassan előtűnnek a csodálatos hegyek

A térkép láttán, és persze barátunk beszámolójából következtethettünk ugyan a minket körülvevő hegyek közelségére és nagyságára, mégis döbbenetes élmény volt, amikor „varázsütésre” eloszlott a ködfüggöny és személyesen is meggyőződhettünk erről. A Königsspitze (3851 méter), Monte Zebru (3735 méter) és az Ortler (3905 méter) ott tornyosult mögöttünk, s bár az Alpok viszonylatában „kis” hegyekről van szó, hiszen még a négyezres magasságot sem érik el, valójában ezek is óriások. Az Ortler-csoport e három tagját meredeken felszökő falak jellemzik, tetejükön kisebb-nagyobb gleccserek terpeszkednek.

Téli örömök a nyárutón

Most már nemcsak hátrafordulva láthattunk gleccsereket, melyekről az imént szóltam, hanem előttünk-fölöttünk is fehérlett egy tekintélyesnek tűnő jégfolyam. Igaz még messze voltunk tőle, de már a Rosim-gleccser hatását érzékelhettük. A jégár valamikori – jóval tekintélyesebb – kiterjedésére óriási méretű morénamező utal. Állítólag már 15-20 éves viszonylatban is jelentős a gleccser-visszahúzódás, ami persze a világ más magashegységeinél is aggasztó tendencia. Utunkat a jégfolyamból kiolvadó csorgók patakká terebélyesedő vízfolyása szegélyezte, mely egy helyütt a kristályos kőzetben egyenetlenül bevágódó lépcsős vízesésben bukik alá. A látvány lenyűgöző volt. Kattogtak a fényképezőgépek, pedig még nem tudtuk – noha logikus – hogy a délutáni órákra az olvadás intenzitásának növekedésével jelentősen növekszik majd a vízhozam is, és ezzel együtt fokozódik a látvány.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

A függőgleccser igencsak látványos

A Rosim-gleccser általunk becsült – illetve térképről vett – kiterjedése 0,5 km2, legnagyobb vastagsága pedig szemlátomást kb. 30 méter. Érdekessége, hogy követve az alatta elterülő szikla formáját, a felső vízszintes kiterjedésén túl, kb. 80 méteres függőleges leszakadásban végződik. Maga a jégár, lévén ottjártunkkor szeptembert írtunk, az idei olvadási ciklus végéhez közeledett, ami formakincseiben és dinamizmusában is megmutatkozott. A függőleges szakasz tetejéről jégoszlopok váltak le, s alkottak különálló gigantikus jégtornyokat. Szinte nem telt el perc anélkül, hogy ne szakadt volna le belőlük kisebb-nagyobb darab, hogy azután csörömpölve szilánkokra essen, s a mélybe peregjen. A jégfal tövében jól kivehető volt az úgynevezett gleccserkapu, egy tulajdonképpeni jégbarlang, amely a legfőbb olvadékvízáram kivezetője. Ebbe a bizarr jégalagútba butaság lett volna bemerészkedni, ugyanis a folyamatosan leszakadozó főte a biztos halált jelentette volna.

Látványosságban a felső, immáron 3000 méter felett elterülő vízszintes szakasz – melyre a moréna kőtömbjei között küzdöttük fel magunkat – sem szűkölködött. A nyár végére hópaplanját levedlő jégmező feltárta kétségkívül leglátványosabb formakincseit az alattomos repedéseket, szakadékokat. Az igazi veszélyt a gleccserhasadék akkor jelenti, amikor hóval fedett, s ezért láthatatlan. Ilyenkor a biztosítás nélkül közlekedő hegymászó könnyen belesétálhat. A gleccserszakadékok fala többnyire aláhajlik, és lefelé – mely több tíz méterig terjedhet – harangszerűen kitágul, így a kimászás kötél nélkül jóformán lehetetlen, a tölcséreffektus révén pedig még a segélykiáltás sem hallatszik ki onnan.

Vertainspitze elvetve

A gleccser felszínét tekintélyes hasadékok borítják

A gleccser felszínét tekintélyes hasadékok borítják

Reggeli indulásunkkor még a cikkem elején említett Vertainspitze megmászását terveztük. Akkor nem számoltunk a Rosim-gleccserrel, pusztán csak azzal a ténnyel, hogy lesz egy jégfolyam, amit túránk során kereszteznünk kell. Társunk elbeszéléséből megtudtuk, hogy két hónappal ezelőtt ez a jégár többnyire még hóval fedett volt, tehát korántsem mutatott meg annyit magából, mint szeptemberben. Az akkori társaság korábbi indulással, tisztább időben vághatott neki az útnak, s a tempósabb haladás a csúcsra való feljutásra is elegendő időt hagyott.

A végül is gleccserre vezető túránkat nemcsak azért tekintem tanulságosnak, mert a jégfolyam egy tankönyv alaposságával, részleteiben mutatta meg magát, hanem azért is, mert lehetőséget teremtett a gleccser évszakos változásainak összehasonlítására. Kirándulásunk bebizonyította számunkra, hogy akárhányszor is keresünk fel egy területet, az mindig képes más arcát mutatni, illetve, hogy a természetben nem létező fogalom az „unalom”.

Szöveg és képek: Lieber Tamás

GALÉRIA

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Lépcsős vízesés, amely általában csak a kora délutáni órákra olvad ki

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

A szerző a gleccser kapujánál. A lábam alatt miriádnyi erecske csobogása hallatszott, ám a vizet nem láttam

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

A jégesés felszíne messziről többé-kevésbé egyenletesnek tűnik, ám közelről szemügyre véve hasadékok, repedések sokaságát láthatjuk

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Túránk elején és végén igénybe vettük a libegőt. Ezzel rengeteg időt spóroltunk meg

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Prad település határában egy érdekes udvart láthatunk, amely tele van totemoszlopokkal és mindenféle függő, álló csecsebecsével

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

És itt látható ez a hulladékvasakból épített szobor is