Séta a Lebegő-tó partján, útban az óceán felé

A hosszan elnyúló tó az Atlanti-óceán felett lebeg. Ez az optikai illúzió az egyik legvonzóbb turisztikai attrakció Feröeren. Maga a tó természetesen nem délibáb, valóban létező és nem is akármilyen látványossága a szigeteknek.

Nincs könnyű dolga a feröeri túraprogramok szervezőjének, különösen akkor, ha csupán öt napba kell mindent belesűríteni. Nyilvánvalóan jó előre tudtuk, hogy mind a 18 szigetre nem marad időnk, alig néhány fér csak bele programunkba. Abban azonban nem volt vita, hogy a szigetek ikonikus látnivalója, Sørvágsvatn, a köznyelvben egyszerűen csak „Lebegő-tóként” nevezett képződmény nem maradhat ki. Második napunkra a reptéri kalamajka miatt két napra Párizsban rekedt útitársaink is végre csatlakozhattak hozzánk, így ezt a nevezetességet már teljes létszámunkban fedezhettük fel.

Trælanípa szirtje

A reggel Tórshavn külvárosában hamar elérkezett. A szinte állandó világosság nem marasztalja sokáig ágyban az embert, főleg úgy nem, hogy az árnyékolás még csak jelképesnek sem volt mondható ablakainkon. Meg különben sem pihenni jöttünk. A korai keléssel járó kényelmetlenségeket szerencsére mindenki jól tolerálta. A feröeri mozgás (autóhasználat) tervezése komoly átgondolást, észszerű megfontolást igényel, ugyanis a szigetek közötti átkelők (alagutak) igénybe vétele minden egyes úton, így oda- és visszafelé is díjköteles, amit az autóbérleti díjból utólag vonnak le, ráadásul nem is keveset. Nem mindegy tehát, hogy hová és milyen sorrendben autókázunk. Mivel a reptérre aznap reggel érkeztek a hiányzók, így adta magát, hogy a Sørvágsvatn-tó, amely közvetlenül a légikikötő szomszédságában van, erre a délelőttre marad.

 Keressük az illúziót

A fővárostól a reptéri kitérőt is beleszámítva majd egy órányit autóztunk, ami nagyjából 42 kilométernek felelt meg, mire Miðvágur településtől 1,2 kilométerre nyugatra letehettük a kocsikat. Innen indul az a körülbelül 1 órás séta, ami az óceánpartra, a híres-hírhedt Trælanípa szirtre visz. A gyalogút valóban séta, túrának túlzás is lenne nevezni, legfeljebb az utolsó néhány száz méternyi kapaszkodót hívhatnánk annak. Maga a tó – amely egyébként Feröer legnagyobbika – 3,4 négyzetkilométeren terül el, hossza 6, szélessége 0,8 kilométer, átlagos mélysége 27,5, legnagyobb mélysége pedig 59 méter.

A szirt peremén álló emberek hangyáknak tűnnek

A vízfelületnek valójában két elnevezése is van, a nyugati parton Sørvágsvatn a keleti parton pedig Leitisvatn néven említik. De van, hogy egyszerűen csak Vatnið („a tó”) néven. A térképre tekintve első pillantásra fjordnak is tűnhet a Sørvágsvatn, azonban az óceántól körülbelül 32 méterrel magasabban helyezkedik el. A gyalogösvényre fizetség ellenében léphetünk, itt egyúttal mosdót és büfét is találunk. A belépőjegy ára 20 dán korona volt személyenként, ami 2024 nyarán nagyjából 10 ezer forintot ért. A séta jó időben valóban kellemes, a fűben kitaposott, később murvával leszórt ösvényen haladhattunk. Jelzésre itt nincs szükség, hiszen a tó partja felett, azzal párhuzamosan vezet az út. Hozzávetőleg 1 óra alatt értünk az első kilátópontot jelentő sziklaperemhez. A panoráma bámulatos volt, az alattunk elterülő mélység ugyanakkor ijesztő, de ehhez Feröeren muszáj hozzászokni.

Az útnak ekkor még nem volt vége, előttünk Trælanípa 142 méter magas szirtje magasodott, aminek megmászását nyilván nem hagyhattuk ki. A függőleges falban tengeri madarak (talán sirályok lehettek) fészkeltek, a párkányról gyakran reppentek föl és rekedtes, érdes hangjukon adták tudtunkra, hogy itt bizony ők vannak otthon.Az előttünk haladó turisták már a magaslaton álltak, alakjuk hangyává zsugorodott a gigantikus sziklabástyán. A „Trælanípa” jelentése Rabszolga-hegy, neve állítólag onnan származik, hogy a vikingek korában az engedetlen rabszolgákat taszították le innen. Felfelé menet táblák figyelmeztettek arra, hogy nem ildomos a szikla szélére állni, hiszen egyrészt az aláhajló falak a súlyunk alatt akár le is szakadhatnak, de egy hirtelen széllökés is tud kellemetlenségeket okozni. Jobbnak is tűnt betartani a játékszabályokat. Nem kis tériszonnyal küzdve, félve tekintgettem az egy-egy jó fotóért az ösvénytől kijjebb merészkedő – persze azért a sziklaszélt elmondásunk szerint biztonságos távolságra tudó – társaimra. Ugyancsak tábla adta tudtunkra azt a helyet, ahonnan azt a bizonyos fotót elkészíthettük, vagyis azt, amin a „lebegő tó” illúzióját kelthetjük. A fotópont-kijelölés ellenére keresgélni kellett a tökéletes beállítást, amit véleményem szerint a levegőből lehet csak megvalósítani, na de azért panaszkodásra sem lehet okunk.

Az előttünk álló párszáz métert leküzdve, immáron a sziklakiszögellésen állva, lenyűgöző panoráma tárult elénk. Az ember ilyenkor hajlamos a gondolataiba feledkezni. Talán egy pillanatra óriásnak is képzelhettük magunkat, akiknek lába alatt hever az egész világ, amit a következő másodpercekben az a felismerés követett, hogy valójában mi változtunk parányi hangyákká. A távolban Streymoy, Hestur, Koltur, Sandoy, Skúvoy és a legdélibb Suðuroy szigete is feltűnt, míg a látóhatárt az Észak-Atlanti-óceán végtelenje keretezte.

A kép előterében az óceánba zúduló vízesés, a Bøsdalafossur

A Trælanípa-platóról nyugat felé ereszkedve a 32 méteres Bøsdalafossur vízesésével találtuk szembe magunkat. Ami persze nem teljesen igaz, mert valójában oldalról láttunk rá erre a látványos zuhatagra. Maga a vízesés tulajdonképen a Sørvágsvatn tó vizét csapolja le, de nem közvetlenül, hanem a rövidke Bøsdalaá-patakon keresztül. Fantasztikus látvány, ahogy a lezúduló víztömeg és az óceán tajtékzó vize „összecsap” egymással. Ez utóbbi szünet nélkül ostromolja a függőleges sziklás partot; a hullámok látszólag 10-15 méterre is feltörnek. Mindeközben a part közelében a déli napsütésben az óceán sötétkék, haragos vize türkiz árnyalatúvá változik. Szívesen ücsörögtünk volna naphosszat a parti sziklákon a természet örökös harcát szemlélve, de lassan indulnunk kellett autóinkhoz, mert még két programnak is bele kellett férnie a napba. De ez már egy másik történet.

Lieber Tamás