A ZÖLD CSODA – Az északi kiszögellésen (Feröeri úti jegyzetek 1. rész)

Grönland zord keleti partvidéke a híres fekete sziklákkal, a nunatakokkal, valamint a part mentén sodródó jégtáblák

Bár nevében Grönland hordozza a „zöld sziget” jelentést, valójában a közigazgatás tekintetében Dániával szintén „rokonságban” álló Feröerre illik ez a jelző. Ez a kontraszt kifejezetten érzékletes, ha az ember egyetlen nap különbséggel látja mindkettőt.

2024 júliusában a grönlandi Ilulissatból történő repülésünk nem volt mentes az izgalmaktól. Elsősorban szervezési problémák adódtak a repülőút kapcsán, pontosabban azt megelőzően.

Történt ugyanis, hogy az Ilulissat – Kangerlussuaq közötti belföldi légijáratot az Air Greenland társaság ködre hivatkozva törölte. Másnap egy újabb, a légitársaság kontójára eltöltött szállodai éjszakát követve, noha az utazásra semmiféle garanciát nem kaptunk, lesz, ami lesz alapon, személyesen jelentünk meg a reptéren. Izgatottságunk oka az volt, hogy másnap a Feröer-szigeteken folytatódott programunk (bérelt autóval, lefoglalt szállással), ráadásul ehhez mások is csatlakoztak. Ugyanakkor a feröeri programunk túravezetői is velünk voltak.

Ötünket végül két Izlandra tartó kisgépre tereltek fel. Furcsa volt, hogy a miénk csupán félig telt meg utasokkal, hiszen sokat kellett könyörögni, hogy megkapjuk a beszállókártyákat. Utólag kiderült, hogy az egy órával korábban elrepült másik 37 személyes gépen is alig tízen utaztak. Ki érti ezt!?

A grönlandi jégmező látványát a hatalmas olvadéktavakkal, gigászi, ám fentről hajszálvékony vonalaknak tűnő repedésekkel majd egy teljes órán át élvezhettük. Végül a keleti part mentén feltűntek a hatalmas fekete gránithegyek, az úgynevezett nunatakok. Röviddel ezután az Atlanti-óceán jégtáblákkal telepöttyözött felülete mutatkozott, nem sokkal később pedig már Izland felett repültünk, úti célunk Keflavik Nemzetközi Repülőtér felé. Izlandból sajnos nem sokat láttunk, a szigetet ugyanis felhők takarták előlünk. A köd jószerivel csak a reptér betonján oszlott fel. Néhány órás várakozás után Koppenhágába, a dán fővárosból pedig már Feröerre vitt az utunk.

Repüléseink végül szerencsésen időben célba juttattak minket, ám még egy poén azért hátra volt. Otthonról érkező néhány útitársunkat két napra Párizsban ejtette foglyul a légiközlekedés zűrzavara.

 Ismerkedés a Feröer-szigetekkel

Jellegzetes feröeri táj, a fű dús és élénkzöld

A 18 szigetből (amelyből 17 lakott) és majd 800 sziklazátonyból álló Feröer-szigetcsoport méretét (1395 km²) tekintve alig több mint a fele Komárom-Esztergom vármegye területének. Népessége (54 149 fő) Békéscsaba lakosságával szinte megegyező. A vulkáni eredetű szigeteket nagyjából félúton találjuk Norvégia, Skócia és Izland között; a Dániából Izland felé közlekedő hajók is többnyire érintik.

A festői Feröer-szigetek (feröeri nyelven Føroyar, dánul Færøerne) neve magyarul Juh-szigeteket jelent, ami nem lehet véletlen, hiszen szinte mindenütt, a parti sávon ugyanúgy, mint a sziklás meredélyeken találkozhatunk a szabadon kószáló állatokkal. A birkát, az egérhez, macskához, a nyúlhoz és patkányhoz hasonlóan az ember hurcolta be a szigetekre. Az érdekes formájú, amőbára, esetleg tintapacára vagy mondjuk lándzsahegyre emlékeztető szárazulatok partvonala rendkívül tagolt, összhosszúságuk eléri az 1289 kilométert. Érdekesség még, hogy egyetlen olyan pontjuk sincs, ami 5 kilométernél távolabb lenne az óceán partjától.

A feröeri szigeteket legfeljebb néhány kilométer, de többnyire csak néhány száz méter széles tengerszorosok választják el egymástól. Ez a tény kedvezett jó néhány mérnöki vívmány létrehozásának, amelyek részben tengeri alagutakban öltöttek testet. Feröer legnagyobb észak-déli kiterjedése 118 kilométer, míg kelet nyugati irányban a legtávolabbi pontok csupán 78 kilométerre vannak egymástól. A közelmúltban létesített alagutak és a hidak megléte a közlekedést is jelentősen megkönnyíti a szigetek között. Természetesen maradtak olyanok is, amelyek csak kompjáratokkal érhetők el.

Körforgalom a tenger alatt

A vad szirtekkel, impozáns hegyekkel bővelkedő Feröeren látszólag nem lehetett egyszerű a nemzetközi légiforgalom számára használható repülőteret létesíteni. Ahogy egyébként az óriási Grönlandon is csupán a kangerlussuaq-i, egykori amerikai katonai támaszponton találtak erre alkalmas terepet, úgy Feröer sem bővelkedik a kifutópálya építésére alkalmas területben. A szigetek egyetlen nemzetközi repülőtere a keleti Vágar szigetén található. Ez ugyan nem jelent központi helyet, de mint láthattuk, itt azért nincsenek áthidalhatatlan távolságok. A fővárost, a festői Tórshavn-t egy szigettel arrébb, Streymoy-on találjuk. Itt a külvárosi övezetben volt feröeri szállásunk is. Öt napos feröeri tartózkodásunk elég szűkös időkeretnek tűnt a szigetvilág felfedezésére, ám az élménydús program annyira sokrétű volt, hogy mégsem maradt hiányérzetünk.

Tizenkét fős csapatunk két, új építésű Airbnb-szállást foglalt el; az egyenként kétszintes lakótérben maximális komfortfokozatot élvezhettünk; jól felszerelt konyha és fürdőszoba állt rendelkezésünkre, az ez utóbbiban fellelhető mosógépnek számomra óriási jelentősége volt, hiszen a Grönlandról hurcolt szennyest is felszámolhattam. Ez most úgy hangzik, mintha csupán itt „raboskodtunk” volna az elkövetkező napokban, ami persze nem igaz. Rendszerint a késő esti órákban estünk be szállásunkra. Az „este” fogalmán azért itt sem ugyanazt kell érteni, mint otthon júliusban, bár Grönlandhoz képest néhány órácskára valóban beszürkült az ég (teljesen sötét itt sem volt), de a helybeliek 23 órakor még világosban fociztak a lakóépületek közötti műfüves pályán.

A szigeteken érthető okokból alig-alig találni külföldi rendszámú autót. Ugyanakkor nehéz eldönteni, hogy a Dániából való kompolás vagy a helyi autóbérlés a költségesebb, ez utóbbiért mindenesetre elég borsos árat számolnak fel. Az viszont tény, hogy csak a tömegközlekedésre hagyatkozva eléggé beszűkül a turista mozgástere.

Átkelők a tenger alatt

Az útvonalat karók jelzik

Első feröeri reggelünkön a fővárostól Tórshavn-tól 54 kilométerre, vagyis valamivel több, mint egy órányira található Viðoy-ra indultunk. Streymoy szigetéről először a szomszédos Eysturoy-ra jutottunk, de nem is akárhogy. Itt létesült ugyanis Feröer legújabb, alig néhány éve átadott tenger alatti közúti alagútja, az Eysturoyartunnilin, amelyben a világ első tenger alatti körforgalmát is találjuk. Az alagút hossza valamivel több mint 11 kilométer, legmélyebb pontja pedig 187 méterre található a tenger szintje alatt. Eysturoy után Borðoy szigete következett – ekkor még küzdöttem a szigetek nevének memorizálásával – ide szintén tenger alatti alagúton, az úgynevezett északi szigetek alagútján (Norðoyatunnilin) jutottunk át. Az összeköttetés 6,2 kilométer hosszú, és 150 méteres mélységig ereszkedik a tenger alá, a korábban már említett Eysturoyartunnilin átadása előtt ez volt a leghosszabb alagút a szigeteken.

Borðoy fővárosa, egyben a Feröer-szigetek második legnagyobb városa az 5000-es lélekszámú Klaksvik, ami ismerősen csenghet a foci szerelmeseinek, hiszen ez a feröeri együttes verte 3:0-ra a Ferencváros gárdáját 2023 júliusában az Üllői úti pályán, búcsúztatva ezzel a magyar csapatot az akkori Bajnokok Ligája sorozatból. Borðoy területe 94 km², ezzel hatodik a feröeri szigetek rangsorában. Északi és délkeleti része jelentős tengerimadár fészkelőhely, számottevő az itt költő viharfecske- és lummaállomány, amelyekre sajnos az emberek által behurcolt vándorpatkány folyamatos veszélyt jelent.

Északra tartva

Visszatekintés az öbölre és a Malinsfjall csúcsra

A következő szigetünk, egyben első napi utunk végállomása 40,67 km²-es Viðoy, nagyság tekintetétben a hetedik a szigetek sorrendjében. Ide már nem alagúton, hanem úgynevezett töltéshídon át érkeztünk. Itt található Feröer legészakibb pontja, az Enniberg-fok, amely alatt Európa legmagasabb tengerparti sziklafala zuhan a 750 méteres mélységbe. A közelben lévő csúcs a Villingadalsfjall, 841 méteres kiemelkedésével a szigetcsoport harmadik legmagasabb pontja.

Viðoy nevének jelentése „Fa-sziget”, amelyet az egyik öblében nagyobb mennyiségben fellelhető uszadékfáról kapta. A Feröer-szigeteken egyébként egyáltalán nincsenek erdők, és fák is többnyire csak a településeken, ezért az itt fellelhető fa bizony hasznos alapanyaga a helyi építőiparnak.

A szigeten csupán két települést találunk: északkeleten Viðareiði-t, délkeleten pedig Hvannasund-ot. Az előbbi határában parkoltunk le, innen indult oda-vissza összesen, jelentős szintkülönbséggel tarkított 9,2 kilométeresnek rögzített gyalogtúránk.

A feröeri túrautak jól jelzettek, fák híján legtöbbször leszúrt karókat kell követni. Számunkra szokatlan és a pénztárcánknak sajnos nem túl kedvező, hogy a legtöbb látványossághoz belépőt szednek. 2024-ben ez 20 dán koronát, fejenként és alkalmanként tehát körülbelül 10 ezer forintot jelentett. Bár elsőként ezt lehúzásként éltem meg, utólag beláttam, hogy az itt élőknek ez jelenti talán az egyetlen bevételi forrást. Hiszen mégiscsak a földjükön vezet át az út, ezt egyébre (pl. legeltetés) nem tudják használni. Van, ahol kvázi látogatóközpont működik, míg másutt egyszerűen csak bankkártya-leolvasót tart valaki az egyszerű „kertkapuhoz” megérkező vendég orra elé.  Itt Viðoy-ön egy postaláda működött becsületkasszaként. Mentségemre legyen mondva, nem volt nálam készpénz.

Izgalom csúcsra járatva

Túránk “legrettegettebb” szakaszán

Rajtunk kívül alig néhányan lézengtek errefelé, annak ellenére, hogy a leírások népszerű turistahelyként tüntetik fel. A rövid aszfaltutat hamarosan meredek kaptató követte. Az útvonalat kezdetben karók jelölték ki, később már a sziklákra festett jelzésekkel találkozhattunk. Igaz ezekre már nem is igazán figyeltük, mert a kitaposott túraösvény enélkül is jól követhető volt.

És itt most egy kis kitérő következik, hadd ejtsek néhány szót a feröeri időjárásról. A szigetek időjárására az óceáni éghajlat és a Golf-áramlat együttesen fejti ki hatását. A nyarak és a telek egyaránt enyhék, vagyis nyáron nincs túl meleg, télen pedig túl hideg.

Júliusban voltak kellemes napsütéses óráink, amikor a hőérzetünk kb. 20 Celsiust sejtetett.  De voltak hűvösebb napok, napszakok is. A szél szinte mindig fúj, olykor heves, orkánerejű lökések is előfordulhatnak. Eső bármikor jöhet, de a köd is gyakori. Télen a kikötők nem fagynak be, hó csak ritkán esik, de akkor sem marad meg. Emiatt evidens, hogy Feröer nem kimondottan preferált úti célja a téli sportok szerelmeseinek. A foci ugyanakkor népszerű csapatjáték itt is, ahogy korábban már utaltam rá, de a meccseket csak műfüves pályán játszhatják, hiszen a gyakori esők miatt a talaj többnyire vizenyős. A hegyvidékek meredek lejtőin emiatt a csuszamlások sem ritkák.

Visszatérve az Enniberg-fokra tartó túránkra, körülbelül 2 óra alatt értünk fel a Villingadalsfjall csúcsa alatti törmelékmezőre. Itt olyan kellemes szélcsend fogadott, hogy a napsütésben egyébként jócskán felmelegedő sötét gránitsziklákon hosszasan időztünk. Ennél szebb panorámát aligha képzelhettünk volna el; az alattunk elnyúló öbölre, a szomszédos Maliinsfjall csúcsra (750 m), az öböl túlpartján húzódó Borðoy-ra és az óceán végtelenjére egyaránt ráláthattunk. A szomszédos csúcsra felhő telepedett, ami fokozta a vizuális élményt. A pihenőt követően nyugatra fordultunk, magát a csúcsot tehát nem másztuk meg, mert úgy véltük, hogy a kilátást már nem fokozhatjuk. Mérlegeltünk, és azt a döntést hoztuk, hogy inkább az északi kiszögellésre fókuszálunk, ami innen még jó 50 percnyire volt. Azt ekkor még nem tudtuk, hogy a terep cseppet sem lesz könnyű, azt meg végképp nem, hogy kitettsége miatt különösen izgalmas szakasz következik.

Először a csúcsrégió törmelékszoknyáját kellett keresztezni, ami nem volt egyszerű. Ilyenkor az ember tekintetét elsősorban nem a környező táj, hanem a következő lépés megtervezése köti le. A lábunk alatt billegő sziklatömbök kellő óvatosságra intettek. Ráadásul nehezítésként a felhők is leereszkedtek, a ködben nem is nagyon láttunk messzebbre 10 méternél. A sziklaszirt közelségét a juhok számára épített kerítések is jelezték. Ezek az állatok látszólag nem szívbajosak, a szakadék szélén is békésen legelésznek, ha éppen van mit. A háttérzenét eközben a szirteken fészkelő madarak vijjogása-károgása szolgáltatta. Egyelőre őket nem láttuk, csak hallottuk.

Alattunk 750 méteres mélység (kilátás az Enniberg-fokról)

A többé-kevésbé alternatív útvonal (mindenki arra kerülgette a sziklatömböket, amerre jónak vélte) pár száz méter megtétele után keskeny és egyértelmű ösvénnyé szűkült. A még mindig ránk telepedett ködben azért annyit ki lehetett venni, hogy jobbra-balra szakadék volt (a térkép alapján több száz méteresek), ez talán nem a legjobb hely egy tériszonyosnak, de az a közhely, hogy minden fejben dől el itt is érvényes. – A látvány megér egy kis plusz adrenalint – gondoltam, és talán társaim is így voltak ezzel.  Hogy a hangulatot fokozzuk, kissé viccesen éppen arról folytattunk eszmecserét, hogy az esetleg felettünk keringő helikopternek majd miképp jelezzünk, ha mentést kérünk.

Kicsit később az ösvény egy sziklafal védelmében vitt tovább, ahol azért a biztonság kedvéért rögzített kötél várt. A kitett szakaszt elhagyva végre – még ha csak foltokban is – kitisztult az ég. Egyre többet láttunk, így hamarosan azt is, hogy nincs tovább!  Felfoghattuk végre, hogy hová értünk. Alattunk 750 méteres mélységével Európa legnagyobb tengerparti sziklafala hozta ránk a „frászt”, persze jó értelemben.  Izgatottan álltunk, ültünk Feröer északi csücskén a horizont végtelenjét fürkészve.

Lieber Tamás