Az Eoli-, vagy ahogy idehaza ismerjük, a Lipari-szigeteket Szicíliától északra, a Tirrén-tenger medencéjében találjuk. A több száz négyzetkilométeren elterülő szigetvilág hét lakott szigetből és számos szirtből áll. A szigetek bármelyikéről körbepillantva, tekintetünket a tintakék tengeren „szétszórt” merész sziklaformák, szabályos vulkáni kúpok vonzzák. A látvány önmagáért beszél, gondolhatnánk, ám a dolgot nem lehet ennyivel elintézni.
A Lipari-szigetek az Appenninek belső vulkáni övezetének tagjai, amelyek kialakulása ugyan „egyszerűen” a vulkanizmus számlájára írandó, ám valójában igen bonyolult geológiai folyamatok eredménye. Elég, ha csak az itt föllelhető kiömlési kőzetek (lávatípusok) sokszínűségére utalunk. A geológiai értelemben fiatal – negyedidőszaki – vulkánok az Afrikai- és Eurázsiai-lemezek ütközőzónájában találhatók, létrejöttük e kontinentális kőzetlemezekről leváló, úgynevezett mikrolemezek egymásra gyakorolt kölcsönhatásaival magyarázható.
A Lipari-vulkánok stabil lábakon állnak, talapzatuk a 2000 méternél is mélyebb tengerfenéken nyugszik. Strombolitól északnyugatra található a Tirrén-tenger legmélyebb része, a Tirrén-árok, amelynek mélysége megközelíti a 3800 métert.
A Lipari-szigetek vulkáni láncolatot, úgynevezett szigetívet alkotnak, amelyek tagjai nagyobbrészt víz alatti vulkánok. Így nem véletlen, hogy a Földközi-tenger világítótornyaként aposztrofált Stromboli tömegének kétharmadát is a tenger alatt találjuk. Azonban több olyan tűzhányó is tagja az együttesnek, ami messze van még attól, hogy kikandikáljon a vízből, ám méretük legalább akkora, mint amennyi részt a „szárazföldi” vulkánok mutatnak magukból.
A víz alatti vulkánok tevékenysége sokban különbözik a szárazföldi vulkánokétól, mert irdatlan tömegű tengervíz veszi körül őket, amely nemcsak nehezíti a láva útját a vízfelszínre, de viszonylag hamar le is hűti a kibocsátott anyagot, így azok részben a tengerfenéken rakódnak le, másrészt a tengeráramlatok által szétszóródnak a térségben. Egy víz alatti kitörés közvetett jeleit mi magunk is megfigyelhettük a Panarea térségében található Lisca Bianca szirtjénél 2003-ban. Több száz négyzetméteres felületen pezsgett a tengervíz, a közeli szigeteken pedig (így Strombolin is) rengeteg horzsakövet vetettek partra a hullámok. A hajósok elmondása szerint valamivel korábban megszámlálhatatlan haltetem is felszínre emelkedett.
Ahogy korábban említettük, az Eoli-szigetek esetében hét tengerből kiemelkedő vulkánról beszélhetünk, de víz alatti társaik is akadnak itt bőséggel. A Vulcano-Lipari-Salina tengely körül a szigetcsoporttól nyugatra a tenger mélyén található Aeolus, Enarete és Sisyphus három víz alatti vulkánja. Hosszúkásak, északnyugat-délkeleti irányban helyezkednek el, és körülbelül 1000 méter magasak.
A víz alatti vulkánok másik íve északról indul a Palinuro vulkanikus felépítményével, amit az Alcione és a Lametini követ az ikerkúpjaival. A közelmúltban felfedeztek egy kiterjedt lávamezőt is a tengerfenéken, amit Prometeo-nak neveztek el. Ezek a hegyek a már ismert szigetekkel együtt egy vulkanikus láncot alkotnak. Kialakulásuk valamivel több, mint egymillió évvel ezelőtt kezdődött.
A legfiatalabb és a legidősebb szomszéd
Az alábbi felsorolásban a lipari vulkánok kora látható a legfiatalabbtól a legidősebbekig. Érdekesség, hogy a két szomszéd Alicudi és Filicudi a Lipari-szigetek legfiatalabb, illetve legidősebb tagja.
A szigetek és víz alatti vulkánok kora (millió év)
Alicudi (0.06), Vulcano (0.12), Panarea (0.15), Lipari (0.16), Stromboli (0.23), Palinuro (0.35), Salina (0.43), Enarete (0.73), Eolo (0.81), Filicudi (1.02), Sisifo (1.30).
Érdi-Krausz Erika – Lieber Tamás
Fotók: Lieber Tamás
Cikkünkhöz az alábbi forrásokat használtuk:
Leave A Comment