(Megjelent az „A Földgömb” folyóirat, 2005. május-júniusi számában)
A táró bejáratánál
Esztergom, a hévizek városa. Bizonyára többen meglepődnek e kijelentés olvastán, hiszen sok mindenről messze földön nevezetes e település, de arról, hogy több tucat meleg vizes forrással is rendelkezik, kevesen tudnak.
Kétségtelen, hogy ha az esztergomiaknak azt a kérdést tesszük fel, hogy mit jelent számunkra a víz, legtöbben a Dunáról, illetve a Dunával kapcsolatos ivóvíz problémájáról, esetleg az ivóvíz-szolgáltatás alternatíváját jelentő karsztvízről beszélnek. Pedig városuk léte nemcsak ezektől függ(ött), hanem a területén egykoron több helyen felszínre fakadó meleg vizes (hévizes) forrásoktól is.
Az úgynevezett Mala-forrásalagút sokáig rejtve maradt az emberek előtt, mígnem 1994-es felújítását követően bárki megtekinthette, ha időben értesült az évi egyszeri látogatási alkalomról. Ez az időpont általában egybeesett a márciusi Víz Világnapja programsorozattal, amikor is az esztergomi Duna Múzeum és a dorogi barlangkutató egyesület szervezésében nyílt lehetőség az alagút bejárására. Nem volt ez másként idén sem.
A március 20-i alkalom után telefonhívást kaptunk Heer Lajostól, a strandfürdő üzemeltetőjétől, aki arról informált minket, hogy több évtized múltán ismét víz jelent meg az alagútban. Bár ennek eredete nem tisztázott, mértéke a felszíni csapadékhullással nem mutat összefüggést. Többen az ez idő tájt tartósan magas vízállású Duna visszaduzzasztó hatását is jelentékenynek gondolják. A források elapasztásáért nagyrészt a térségi szénbányászat (dorogi szénmedence) felelős, mely állítást igazolni látszik, hogy a bányák bezárásával a vízszint rohamos emelkedésnek indult. A víznívó növekedését mérőkutakban regisztrálják, márciusban a mért érték az alagút szintjénél mindössze 2-3 méterrel mélyebben lévő vizet jelzett.
A hír hallatán úgy véltük, hogy az alagút elárasztása már csak idő kérdése, ezért egy „utolsó” bejárási lehetőséget hirdettünk. Kezdeményezésünkre több száz érdeklődő gyűlt össze május 8-án, a belvárosi Szent István Strandfürdő területén, hogy részesévé váljék egy történelmi utazásnak.
Utcai cipőben a védőidomok között
Az északnyugati ágat betontámfalakkal erősítették meg
A XIX. század közepén mesterségesen létesített alagútba a strandfürdő támfalába nyitott 12 méter hosszú, 3 méter szintkülönbségű ereszkén lehet lejutni. Rögtön a lejárat után az alagút kétfelé oszlik; a bal oldali ág északnyugati a jobb oldali pedig keleti irányba vezet. Sétánkat a könnyebben járható, bal oldali ággal kezdjük. Az alagút rekonstrukciója 1994-ben történt meg, amikor is masszív, szamárhát alakú, helyben előállított betonidomkövet alkalmaztak az egykoron alapot biztosító barnás-vörös téglák megerősítésére. A talapzatra ugyanakkor a későbbi zavartalan vízlefolyás érdekében vasbeton csorga épült. A kb. 170 cm-es belmagasságú folyosót helyenként kiöblösödések szűkítik. A betonsáncok a tulajdonképpeni forrásszájakat biztosítják. A fal mögött kisebb-nagyobb természetes üregeket találunk, melyek a hévíz egykori, és vélhetően közelgő feltörési pontjai, és természetes tározói.
Néhány lépés után egy újabb bal oldali elágazódáshoz érünk, amely mindössze 20 méter hosszú, a végén omlás zárja le a továbbhaladást. Az egykoron szebb napokat is megélt Fürdő Szálló belső udvarában vagyunk, a lejáratot (a mi szemszögünkből kijáratot) aknafedél zárja le. Visszafordulunk hát, és a főágban haladunk tovább. Kb. 30 métert megtéve érünk ez egykoron felszínen lévő középkori hídhoz. A Mala-csatorna kétségkívül leglátványosabb eleme az alagút XIX. századi befedésekor került a föld alá. Az építmény funkciója az alagút áthidalásával a mai Bajcsy-Zs. út forgalmának zavartalan biztosítása volt (a főút alapját mellesleg ma is ez az építmény tartja). A két pillér közti távolságot elővigyázatosságból időközben egy harmadik pillér közbeiktatásával megerősítették, amit a nagy gépjárműforgalom indokolt. Itt találjuk az alagút legszűkebb részét, két darab négykézlábas átbújót. Térdre ereszkedünk és átmászunk a másik oldalra. Tulajdonképpen ekkor haladunk át a főút alatt. Rövidesen a Bajcsy-Zs. út 37. sz. ház kertjének kútjában találjuk magunkat. A felszínre jutni persze itt sem lehet, mert fölöttünk magántelek van és a fedelet gondosan lezárták. Mindenestre a száraz-poros főág után jól esik egy kicsit kiszellőztetni tüdőnket a kintről beáramló friss levegővel, na és az sem utolsó szempont, hogy végre a magasabb termetű látogatók is felegyenesedhetnek. Az északnyugati folyosó végállomására értünk. A falból kiálló 40 cm-es vascső annak idején a melegvíz kiemelését biztosította. Elhelyezése alapján fogalmat alkothatunk a néhai víz szintjéről. Ami legalább 120-130 cm-es lehetett.
„Akadálypályán”
Részlet a keleti ágból
Miután visszatérünk kiindulási pontunkra, és kilátunk a napsütéses tavaszba, a jobb oldali, vagyis keleti ágban indulunk tovább. Irányban nagyjából a Szabadidőközpont (Zöld Ház) felé haladhatunk ebben a folyosóban, útvonalunk az egykori malom felé hajtott víz útjával egyezik. Ez a szakasz már némi ügyességet igényel, annál is inkább, mert térdig, combközépig érő vízben túrázunk, ráadásul a 40-50 cm-es magasságban lévő támokon (ezeken valamikor fapallók feküdtek) kell átmásznunk. A 8-10 pillér leküzdése után a folyosó élesen balra kanyarodik, majd két-három kanyart követően ennek a szakasznak is a végére jutunk. A középkori pincék, alagutak hangulatát idéző gyertyafényes megvilágítás mellett, néhány fotón megörökítjük a látottakat, majd a már ismert úton visszasétálunk a felszínre.
Einczinger Ferenc a források eredetéről és működéséről
Az esztergomi hévforrások eredetét kutatva kezembe került Einczinger Ferenc (1879-1950), az esztergomi Takarékpénztár Rt. főtisztviselőjének (egyébiránt közíró és neves festőművész) tanulmánya, így a következőkben ebből is merítek. A dokumentumból megtudhatjuk, hogy Esztergom melegforrásai a Duna közvetlen szomszédságában, a Szent Tamás-hegy délnyugati lábánál fakadnak, annak a nagy törésvonalnak a mentén, ahol a Pilis hegység mezozoikumos (földtörténeti középkor) tagjai a mélybe zökkentek. Maga a Szent Tamás-hegy fiatal harmadkori képződmény, melyek határán már századok óta ismeretesek voltak szivárgó hévforrások; az egykori Fürdő Szálló helyén lévő “hévíz mocsarat” például lóúsztatóként használták. A tó teljes feltöltése az 1830-as évekre tehető.
A terület hévforrásainak gazdagságára utal, hogy ebben a térségben 15 meleg, illetve langyos forrás működött, úgymint a Mala-forrás, Mosó-forrás, Kőfürdő-forrás és ennek szökevény forrásai. Emellett hidegvízi feltörésekről is történik említés.
Séta a száraz részben
Az úgynevezett Mala-rendszer forrásai a térfelszín alatt átlag 3-4 méteres mélységben fakadtak. Téglával kifalazott folyosórendszer kötötte össze őket, mely több ágra oszlott, és 473 méteres hosszúságot ért el. A folyosórendszerben az összegyűjtött forrásvizek két irányban voltak leereszthetők: egyfelől a strand medencéjébe, másrészt zsilipen át a Dunába.
A Mala-források eredeti téglacsatornája is feltehetően a teljesen lecsapolt tó fenékforrásaira épült, melynek elkészülte után a tó medencéjét feltöltötték. Legmélyebb pontjára zsiliprendszer került, mely a mai „Zöld Ház” területén lévő “Káptalan malom” működését biztosította. A felesleges víz kezdetben a Hévíz-patak medrén keresztül a Dunába folyt. Ezt nevezték el Malom-csatornának, melyet 1910-14-ben a Duna-parti főgyűjtőbe kötöttek. A víz felhasználása véglegesen az 1930-as években szűnt meg.
Az államosítás után a vízfoglaló rendszert, lévén gazdátlan maradt és jócskán megrongálódott, betonnal töltötték meg. A vörösfenyő-cölöpözések nyomait azonban 1994-ben, a Mala-rendszer rekonstrukciójánál megtalálták.
Egy rendkívüli jelenség
Einczinger Ferenc a forrás egyik anomáliájáról tesz említést a Hidrológiai Közlöny 1932-es számában közzétett, „Esztergom melegforrásai” című írásában.
„1927. december 24-én a forrásoknál erős, fojtó szagú gázömlés volt észlelhető, ezzel egyidejűleg a főforrás vízhozama csökkent, öt napig volt ez így, azután a víz újból teljes erővel tört fel, miközben földmoraj hallatszott. Véleményem szerint egy földüreget megtöltő gáztömeg talált kiutat az artézi kúton át, a szünetelés alatt pedig az üreg töltődött meg a forrás vizével. A fúrást eszközlő Zsigmondy mérnök, majd Raky r.t. is akadt fúrás közben ilyen üregre. A Földtani Intézet általában elfogadta feltevésemet, az esetet, a kút ötnapos szünetelését karsztvízi jelenségnek véli.
Legvalószínűbb ugyanis – a Földtani Intézet szerint -, hogy a főforrás vize a mélységben fekvő mész dolomit egy üregét (barlangját) nyitotta meg, amit egyszerű oldás útján is elérhetett. Hogy a levegővel telt üreg vízzel való megtelése alatt ennek levegőtartalma ömlött ki és nem valamely gáz – mondja a vélemény -, az már onnan is következik, hogy a levegőnél könnyebb gázok inkább növelik a vízre ható felhajtó erőt, de azt nem csökkentik…”
Akadálypályán
Vörösfenyő
A vizes szakasz után
A víz fölött egy kis segítséggel
Leave A Comment