BENEDEK ENDRE BARLANGKUTATÓ ÉS TERMÉSZETVÉDELMI EGYESÜLET – LÁTHATATLAN KITÖRÉSEK – Hetedmagammal és hetedszerre a Strombolin

LÁTHATATLAN KITÖRÉSEK – Hetedmagammal és hetedszerre a Strombolin

Hajóra várva

A késő délutáni órákra a kikötőbe sorra úsznak be a különböző méretű hajók és csónakok, s pillanatok alatt nyüzsgő élettel telnek meg az addig néptelennek tűnő sziget utcácskái. A Lipari-szigetek legismertebb tagjára, Strombolira érkeztünk, hogy megtekintsük azt, amiért az év legtöbb napján ezrek kíváncsiak; a híres vulkán lávakitöréseit.

Komp-, szárnyas- és egyéb kirándulóhajók szállítják ilyentájt ide, a Szicíliától északra fekvő szigetre a turistákat, akik többnyire csak néhány órára, legfeljebb néhány napra érkeznek, hogy egy életre szóló élménnyel gazdagodjanak. Igen, itt néhány óra alatt olyan hatások érik az embert, amelyek hosszú évekre szellemi táplálékul szolgálhatnak, s amelyeket az életünk során minden bizonnyal még sokszor emlegetünk. Talán még akkor is, ha nem teljesen azt kapjuk, amit elképzelünk.

Turizmus az éjszakai órákban

A csupán 12,6 négyzetkilométernyi Strombolin minden a turizmusról szól; a kikötőben egymás mellett sorjázó, sétahajókázást hirdető bodegáktól, az ajándékárusokon, pizzériákon és kávézókon át a hegyre vezető túrákat hirdető turisztikai irodákig. Kétségtelen, hogy ez utóbbiak a legnépszerűbbek, noha az általuk kínált program cseppet sem a legkönnyebb.

A táblák hamar útbaigazítottak, bár elég volt az utcán hömpölygő tömeget követnünk. A hegyi vezetők irodája előtt csoportok várakoztak. Délután négy óra felé járt az idő, s bár még csak május elején jártunk, a Nap bizony nem takarékoskodott sugaraival. Szerencsések voltunk, mert ugyan nem egyeztettük előre a túrát – pedig mint kiderült, kellett volna – heten egy francia csoporthoz csatlakozhattunk. Az ötórai indulásig maradt még egy kis időnk, így az ajándékárusok portékáit is szemügyre vehettük, sőt még a fagylaltárus kínálatát is tesztelhettük.

Turisták érkeznek a szigetre

Indulásra ugyan visszavettek a „termosztáton”, de még így is nehezünkre esett hosszúnadrágba bújni, kamáslit és bakancsot húzni. Hetedik Stromboli túrám előtt voltam, sok mindent megtapasztaltam már a hegyen; legyen az vihar, gázfelhő, eltévedés – fent éjszakázás, és persze nagyszerű kitöréses emlékeim is vannak. Vajon ez az út milyen élményeket ad majd? Izgalmakkal teli várakozás volt.

A felfelé vezető út nem a legkellemesebb – elsősorban a meleg és a szélárnyék miatt – bár túravezetőnk kényelmes tempót diktált a velünk együtt nagyjából harmincfős csoportnak, és a sor végén még fotózásra is lehetőségem nyílt. Miután elhagytuk a kisváros szűk lebetonozott sikátorait és ahogy egyre feljebb jutottunk, nagyszerű panoráma tárult a szemünk elé. A Tirrén-tenger végtelen kékje, amelyre a 926 méteres vulkán árnyéka vetült. Alattunk, a parttól majd egy kilométerre Strombolicchio – Ős-Stromboli lávaszirtje – látszódott. Valamikor nagyon régen (persze csak emberi léptékkel mérve) minden ott kezdődött.

Néhány száz méteres magasságig a szürke vulkáni port a viszonylag gazdag vegetáció töri meg; különböző fűfélék és cserjék, valamint tengeri nád között vezetett utunk. A felfelé szerpentinező ösvény egyhangúságát – egy idő után eltűntek a növények – a csúcs felől érkező halk morajlások oldották. Már vagy két órája emelkedtünk, és még legalább egy óra volt a kráterekre való rálátásig, valahogy nem akart közeledni a cél. A régi ösvény, bár jóval meredekebb volt, végig a kráterek, illetve az úgynevezett tűzcsúszda (Sciara del Fuoco) oldalában vezetett, ahol folyamatos rálátásunk lehetett a kitörésekre, amelyek mindig akkor adtak egy kis motivációs löketet, amikor az ember már kezdett besokallni a fárasztó hegymászástól. Az új ösvény ennek pont ellentettje: kevésbé meredek, hosszú és csak az utolsó pillanatban enged rálátást a kráterekre (ha enged egyáltalán…), mintha egy színházi előadásra nem a tágas nézőtér felől, hanem egy hátsó bejáraton át, sok-sok lépcsőt megmászva érkeznénk.

Képzeld, ez egy kitörés hangja volt!

Utolsó méterek

Az élmény maradandó, a fárasztó túra emléke nem vész el; később bizonyára szívesen idézzük fel beszélgetéseink során, csakúgy, mint a csodálatos, tengerre látó panorámát, a kitörések egyre erősödő, hangját, melyeket először halk puffanásként, majd erőteljes robbanásokként, valóságos géppuska-pergőtüzekként élünk meg. Csak hát a lávaszökőkút látványa. Az hiányzik…

A krátereket rejtő amfiteátrum feletti platóra érve hamar ránk esteledett, előkerültek hát a fejlámpák. A szél is felerősödött, amely kelletlenül, arcunkba fújta a port és a gázokat. A kitörések látványa a ködön át narancsos derengéssé halványult, miközben a vulkán erőteljes robbanásokat hallatott. A peremen állva, az alattunk ködbe vesző kráterek alig kivehető fényeit figyeltük és vártuk a „csodát”, ami a szél irányának megváltozását, esetleg elcsendesedését jelentette volna. S miután ez egy óra várakozás után sem történt meg, kellőképpen átfagyva, a gázoktól émelyegve a levonulás mellett döntöttek a túravezetők (időközben ugyanis több vezetett csoport is megérkezett).

A levezető út két órán át tartott. Kezdetben, a mély porba süllyedve nagy hasznát vettük a kamáslinak. A platón didergő testünk szélárnyékban hamar izzadni kezdett, így a feleslegessé vált pulóverek, kabátok hamar a hátizsákba kerültek. Fáradtan, kissé csalódottan értünk le az irodához, ahol a túra idejére megőrzésre hagyott holmikat vettük magunkhoz. A reggeli hajóindulást hálózsákjainkba bújva már a tengerparton vártuk ki. A tűzhányó most kifogott rajtunk. De mivel minden bizonnyal ide még visszajövünk, legközelebb biztos, hogy más, talán kedvesebb arcát láthatjuk majd.

Szöveg: Lieber Tamás

Fotók: Lieber Tamás, Varga László

GALÉRIA