2005. szeptember 8.
Annak, aki a magashegységekben indul túrára, az időjárás tekintetében szinte mindenre fel kell készülnie. A hegyek által befolyásolt légköri viszonyok szeszélyes váltakozása ugyanis – azon túlmenően, hogy pillanatok alatt teremthet életveszélyes helyzeteket – kedélyállapotunk alakulására és kirándulásunk végkimenetelére is hatással lehet.
Kilátástalan helyzetben
Amikor szeptember elején a dél-tiroli Tanas faluból az aznapra betervezett Vertainspitze (3545 méter) felé igyekeztünk, aligha számítottunk sikeres túrára. A felettünk gyülekező felhők, illetve a völgybe ereszkedő köd láttán némi bizonytalanság tükröződött rajtunk. Mégis, „lesz, ami lesz” alapon, minden eshetőségre felkészülve vágtuk be magunkat a gépkocsiba.
Laastól, Prad, valamint Gomagoi kisvárosok érintésével a 38-as, ez utóbbitól pedig a 622-es autóúton közelítettük meg a Sulden-völgy végében fekvő hasonló nevű települést. Autónkat a Sportcentrumnál lévő parkolóban hagytuk, mi pedig az ülőszékes felvonóval 1861-ről 2348 méterre szállíttattuk magunkat. Jóllehet a hőmérséklet cseppet sem volt kellemetlen, a felhők bosszantóan alacsony szinten lebegtek. A felvonó felső állomására épített turistaközponttól (Kanzel) a még mindig fenntartott célunk eléréséhez a 13-as ösvényt választottuk.
Óránk délelőtt fél tizet mutatott, amikor a Rosim-völgyben haladva egy alpesi rétet harántoltunk. Eleinte a tehénkolompok szűnni nem akaró kongása jelezte, hogy nem vagyunk egyedül, később pedig a mormoták is bekapcsolódtak a „koncertbe”; éles füttyögéssel adták tudtunkra, hogy nemkívánatos a jelenlétünk. A meredeken emelkedő túraút ekkor már jól látszott, ám a környező tájról még csak sejtésünk volt. Pécsi társunk, Fodor István – aki két hónapja már járt erre – az elvileg látható közeli csúcsokról, és az általunk is keresztezendő gleccserről tartott lelkesítő beszámolót, ami kellőképpen felkeltette érdeklődésünket ahhoz, hogy ne veszítsük kedvünket a monoton emelkedésben. Közel másfél órát gyalogoltunk, amikor végre a vastag felhőpaplant áttörték a Nap sugarai.
Hátunk mögött az Ortlerek
A térkép láttán, és persze barátunk beszámolójából következtethettünk ugyan a minket körülvevő hegyek közelségére és nagyságára, mégis döbbenetes élmény volt, amikor „varázsütésre” eloszlott a ködfüggöny és személyesen is meggyőződhettünk erről. A Königsspitze (3851 méter), Monte Zebru (3735 méter) és az Ortler (3905 méter) ott tornyosult mögöttünk, s bár az Alpok viszonylatában „kis” hegyekről van szó, hiszen még a négyezres magasságot sem érik el, valójában ezek is óriások. Az Ortler-csoport e három tagját meredeken felszökő falak jellemzik, tetejükön kisebb-nagyobb gleccserek terpeszkednek.
Téli örömök a nyárutón
Most már nemcsak hátrafordulva láthattunk gleccsereket, melyekről az imént szóltam, hanem előttünk-fölöttünk is fehérlett egy tekintélyesnek tűnő jégfolyam. Igaz még messze voltunk tőle, de már a Rosim-gleccser hatását érzékelhettük. A jégár valamikori – jóval tekintélyesebb – kiterjedésére óriási méretű morénamező utal. Állítólag már 15-20 éves viszonylatban is jelentős a gleccser-visszahúzódás, ami persze a világ más magashegységeinél is aggasztó tendencia. Utunkat a jégfolyamból kiolvadó csorgók patakká terebélyesedő vízfolyása szegélyezte, mely egy helyütt a kristályos kőzetben egyenetlenül bevágódó lépcsős vízesésben bukik alá. A látvány lenyűgöző volt. Kattogtak a fényképezőgépek, pedig még nem tudtuk – noha logikus – hogy a délutáni órákra az olvadás intenzitásának növekedésével jelentősen növekszik majd a vízhozam is, és ezzel együtt fokozódik a látvány.
A Rosim-gleccser általunk becsült – illetve térképről vett – kiterjedése 0,5 km2, legnagyobb vastagsága pedig szemlátomást kb. 30 méter. Érdekessége, hogy követve az alatta elterülő szikla formáját, a felső vízszintes kiterjedésén túl, kb. 80 méteres függőleges leszakadásban végződik. Maga a jégár, lévén ottjártunkkor szeptembert írtunk, az idei olvadási ciklus végéhez közeledett, ami formakincseiben és dinamizmusában is megmutatkozott. A függőleges szakasz tetejéről jégoszlopok váltak le, s alkottak különálló gigantikus jégtornyokat. Szinte nem telt el perc anélkül, hogy ne szakadt volna le belőlük kisebb-nagyobb darab, hogy azután csörömpölve szilánkokra essen, s a mélybe peregjen. A jégfal tövében jól kivehető volt az úgynevezett gleccserkapu, egy tulajdonképpeni jégbarlang, amely a legfőbb olvadékvízáram kivezetője. Ebbe a bizarr jégalagútba butaság lett volna bemerészkedni, ugyanis a folyamatosan leszakadozó főte a biztos halált jelentette volna.
Látványosságban a felső, immáron 3000 méter felett elterülő vízszintes szakasz – melyre a moréna kőtömbjei között küzdöttük fel magunkat – sem szűkölködött. A nyár végére hópaplanját levedlő jégmező feltárta kétségkívül leglátványosabb formakincseit az alattomos repedéseket, szakadékokat. Az igazi veszélyt a gleccserhasadék akkor jelenti, amikor hóval fedett, s ezért láthatatlan. Ilyenkor a biztosítás nélkül közlekedő hegymászó könnyen belesétálhat. A gleccserszakadékok fala többnyire aláhajlik, és lefelé – mely több tíz méterig terjedhet – harangszerűen kitágul, így a kimászás kötél nélkül jóformán lehetetlen, a tölcséreffektus révén pedig még a segélykiáltás sem hallatszik ki onnan.
Vertainspitze elvetve
Reggeli indulásunkkor még a cikkem elején említett Vertainspitze megmászását terveztük. Akkor nem számoltunk a Rosim-gleccserrel, pusztán csak azzal a ténnyel, hogy lesz egy jégfolyam, amit túránk során kereszteznünk kell. Társunk elbeszéléséből megtudtuk, hogy két hónappal ezelőtt ez a jégár többnyire még hóval fedett volt, tehát korántsem mutatott meg annyit magából, mint szeptemberben. Az akkori társaság korábbi indulással, tisztább időben vághatott neki az útnak, s a tempósabb haladás a csúcsra való feljutásra is elegendő időt hagyott.
A végül is gleccserre vezető túránkat nemcsak azért tekintem tanulságosnak, mert a jégfolyam egy tankönyv alaposságával, részleteiben mutatta meg magát, hanem azért is, mert lehetőséget teremtett a gleccser évszakos változásainak összehasonlítására. Kirándulásunk bebizonyította számunkra, hogy akárhányszor is keresünk fel egy területet, az mindig képes más arcát mutatni, illetve, hogy a természetben nem létező fogalom az „unalom”.
Leave A Comment