BENEDEK ENDRE BARLANGKUTATÓ ÉS TERMÉSZETVÉDELMI EGYESÜLET – TANAS

(A cikk rövidített változata megjelent az „A Földgömb” folyóirat 2006/2. számában)

A falu festői környezetben fekszik

Két évvel ezelőtt egy ismerősöm javaslatára a nyarat a dél-tiroli Vinschgauban (Venosta-völgy) fekvő hegyi faluban, Tanasban búcsúztattuk. A hely szépsége, valamint vendéglátóink kedvessége annyira lenyűgözött, hogy már vártam az ismételt találkozást. Tavalyi kiruccanásunkra társaimmal már tudatosan készültem, nem is adtuk alább két alkalomnál (júniusban és szeptemberben is kint jártunk). A tudatosság alatt a terület alapos megismerésének igénye rejtőzött.

VISSZAKÖSZÖNŐ EMLÉKEK

Túrakedvelő szüleimnek és a nagyszülőknek köszönhetően már gyermekként is vonzottak a hegyek. Az 1970-es, 80-as években az iskolai szünidőt rendre Sárisápon, ebben a barátságos kis gerecsei faluban töltöttem, ahol a nagyapám gondjaira bízva nap mint nap jártuk a hegyeket. Jóllehet ezek a kirándulások mai szemmel nézve nem tekinthetők nagy teljesítménynek, mégis életem meghatározó pillanatait jelentik, visszatekintve pedig a gondtalan gyermekkor emlékét nyújtják.

Idővel a hazai középhegységekben, az erdélyi és szlovákiai Kárpátokban, valamint a dél-itáliai tűzhányókon tett csavargások is hozzájárultak a hegyek és általában a természet iránti vonzalmam megerősödéséhez, és önkéntelenül is együttérzővé tettek a természetes környezetükkel azonosulni tudó emberekkel szemben. A felnőtt fejjel szervezett túrák során nagyrészt ezek az emlékek köszönnek vissza, ezért számomra egyfajta időutazás, amikor a nagyvárosok nyüzsgéséből menekülve a hegyek közé vonulok.

Az emberek környezetükhöz különbözőképpen viszonyulnak, és ezt a hozzáállást egyfelől a pénz híján fellépő kényszerűség, másfelől viszont az anyagiakkal is támogatott tudatos, hosszú távra előrelátó gondolkodás határozza meg. Ránk magyarokra sajnos sokkal inkább az előbbi jellemző, azzal a kiegészítéssel, hogy ha pénz áll a házhoz, magatartásunk és ezzel együtt életformánk is egyre inkább eltávolodik a környezettudatostól. Persze ez is csak általánosítás, aminek nyilván az ellenkezője is felfedezhető. De a tendencia sajnos e tekintetben még kedvezőtlen.

Cikkemben egy olyan alpesi faluközösséget kívánok bemutatni, ahol az emberek életét, munkáját az önzetlenség és a természetes környezettel való együttlét jellemzi, ahol az állami támogatástól függetlenül mindent egy lapra tesznek fel azért, hogy a későbbi generációk is ugyanazt a biztonságot, kényelmet, nyugalmat, háborítatlan természeti szépséget élvezzék.

A HEGYEK SATUJÁBAN

Kilátó a panorámaútról. A völgyfenék 500 méterrel van lejjebb

Ha a „településünket” magában foglaló Vinschgaut akarjuk elhelyezni a térképen, bizony tobzódhatunk az égtájak feltüntetésében, ugyanis a Keleti-Alpokban, Dél-Tirolban, no és Észak-Olaszországban, az osztrák – svájci – olasz hármashatár körzetében kell keresgélnünk. Maga a völgy a Reschen-hágótól (1507 méter) a Meran közeli Partschinsig húzódik és tulajdonképpen az Etsch (Adige) felső folyásának felel meg. Vinschgau hossza 75 kilométert, a két vége közötti szintkülönbség pedig mintegy 1000 métert tesz ki. E két számadatot ott járva kevésbé érzékeljük, sokkal inkább a harmadik dimenziót, vagyis a szélességet, amely csupán 5-7 kilométer. Persze ez utóbbi is úgy az igazán döbbenetes, ha hozzávesszük, hogy a folyóvölgyet két oldalról 3000 méterre magasodó sáncként védelmezi az Alpok vonulata, melyet csak néhol szakítanak meg szűk, szurdokszerű mellékvölgyek.

Tanas 1454 méteres tengerszint feletti magasságban, egy napos teraszon fekszik. Igazat adhatunk hát Anton Pirchernek, aki a község nevét a montanasticus (hegyi település) szóból származtatja. A falu noha légvonalban közelebb fekszik Eyrs városához, közigazgatásilag mégis a márványbányáiról híres Laashoz tartozik. Mindkét településről aszfaltozott szerpentines út vezet Tanasba. A laasi, mely 1968-69-ben létesült, s amely 5 évvel később Schluderns és Gschneier felé továbbépült, kifogástalan minőségű. Az emelkedés mértékét jól jelzi, hogy az 500 méteres szintkülönbséget az út 7 kilométeren belül győzi le. Mivel a falunak létfontosságú az út jó állapotának fenntartása (tejszállítás, kaszálókkal, legelőkkel való összeköttetés, munkába, iskolába járás stb.) rendszeresen karban is tartják. A kátyútlanítás nem az úttesten megjelenő lyuk murvával való betömködését jelenti (ami aztán egy lyukas foghoz hasonlóan továbbharapózna), hanem a sérülés környezetében az útburkolat teljes szélességben történő cseréjét. Télen pedig a környezetre és járművekre egyaránt ártalmas sózást az utak letakarítása helyettesíti.

ÁLLAMILAG TÁMOGATOTT MEZŐGAZDASÁG

Tanas tipikus tiroli parasztfalu, mely 1950-ben 350, a 90-es évek közepétől, a nagyfokú elvándorlás következtében pedig már csak 180 fővel büszkélkedhet. A község bevételét 90%-ban a mezőgazdaságból szerzi, s csak a lakosság fennmaradó 10%-a dolgozik a vállalkozóiparban (kőművesként, asztalosként, ácsként stb.), valamint a szolgáltatások területén. A mezőgazdaságból élőknek a szarvasmarhatartás, illetve az ebből adódó tejtermelés biztosítja a megélhetéshez szükséges jövedelmet. Marcus Niederfrinigertől, a harmincas éveiben járó fiatal parasztgazdától megtudtuk, hogy már tíz tehén tartása annyi jövedelmet hoz a konyhára, mint ha egy üzemben dolgozna beosztottként. Az állatok napi négy órányi törődést igényelnek, igaz, hogy az ünnep- és szünnap ismeretlen a gazdák számára, és az is, hogy a nyári kaszálás idején – kb. 3-4 hétig – az egész család a mezőn van.

A traktor szinte minden családban alapvető eszköz

A traktor szinte minden családban alapvető munkaeszköz

Hogy mennyire éri meg a tehenekkel és a tejjel foglalkozni Vinschgauban? Íme néhány adalék: A gazdálkodó 70 centet (vagyis mai áron átszámítva közel 180 forintot) kap literenként. Tanasban 12 fő adja le a tejet a menetrend szerint fél 8-kor érkező tartálykocsinak. Az összesen leadott mennyiség átlagosan 1500 liter naponta, vagyis 125 liter gazdánként. A bevétel ebből adódóan pedig meghaladja a napi 20 ezer forintot. Ebből a gazdák természetesen adóznak, 1-10% között. Az adózás mértéke nyilvánvalóan függ a család egyéb jövedelmétől, de figyelembe veszik például a lakóhely elhelyezkedését (minél meredekebb helyen gazdálkodik valaki, annál inkább válik az állam kedvezményezettjévé). Államilag bevezetett juttatás ugyanakkor a „tejprémium”. Ezt az a gazda kapja meg, aki tartósan az előre meghatározott határérték feletti mennyiséget képes leadni. A tej bolti ára nem túlzottan magas, hasonló a magyarországiakhoz, ám az egyéb tejtermékeket (vajat, túrót, tejfölt, sajtot) drágábban vásárolhatjuk meg.

A gazdákról nem feledkezik meg az olasz állam egyéb téren sem. A gazdálkodáshoz szükséges eszközök (pl. traktor) vásárlásánál 25-50%-os állami támogatást juttat részükre, de ez esetben is figyelembe veszik, hogy milyen magasan lakik az illető, illetve hogy milyen meredekségű területet művel. Az Olaszországban és az EU több országában is létező ún. házadó alól a szántóval, illetve kaszálóval rendelkező egyének mentesülnek. Érdekesség még, hogy a településeken cement nélkül rakott kőfalakat 50%-ban ugyancsak az állam finanszírozza, a földeket az országúttól elválasztó fakerítést pedig teljes egészében. A parasztok olcsóbban kapják az üzemanyagot is, Ráadásul nem kell traktorokkal a közeli város benzinkútjához zötykölődni, tartálykocsikkal házhoz juttatják a gázolajat.

ÉLET ESŐ NÉLKÜL

Gazdálkodó

Az Alpok a legtöbb ember számára egyet jelent a gleccserekkel koronázott csipkés hegycsúcsok és az üde, dús alpesi legelők világával. Azt viszont, hogy ez a két dolog össze is függhet, már kevesen gondolnák.

A Vinschgaunak – az előzőleg már tárgyalt völgyjellegéből adódóan – környezetétől merőben eltérő az időjárása. Az esőt szállító fellegeket többnyire megcsapolják a völggyel határos vonulatok, így a belső területekre – így Tanasra is – évi 400 milliméternél is kevesebb csapadék hullik. A természet ennek ellenére mégis lehetővé tette a letelepedést és a bőséges terményt hozó gazdálkodást. Ehhez viszont már az emberi leleményességre is szükség volt.

Már az őslakók rájöttek, miként élhetnek a természet adta lehetőségekkel egy olyan helyen, ahol a csapadékot leszámítva jószerivel minden adott volt (természetes védelem az ellenség ellen, jó minőségű talaj, kedvező hőmérséklet stb.). A probléma megoldását, vagyis az öntözővíz magasabb térszínekre juttatását bár kézenfekvőnek tűnhetett, korántsem lehetett egyszerű megvalósítani. A háromezres hegygerinceket az év nagy részében egybefüggő jégtakaró borítja. A különböző vastagságú gleccserjég egyrészt a nyomás, másrészt pedig az évszakos felmelegedés hatására olvadékvizeket produkál. A legintenzívebb olvadás értelemszerűen a nyári időszakot jellemzi, vagyis azt a néhány hónapot, amikor a talaj vízéhsége a legnagyobb. Az embereknek tehát nem volt más dolguk, mint a gleccserpatakokat saját földjeikre vezetni. Korábban ezt vízelvezető árkokkal, ún. „waalok”-kal oldották meg. A tanasiak 1969-ben építették ki a mai öntözési rendszer elődjét, amit 1980-ban fejlesztettek tovább. A falu környékén felfedezhetjük azokat a tározókat, amelyeket egyszerűen a gleccservíz felfogására létesítettek. A betontározón keresztül folyó patak vizét nagyrészt felfogják, s a néhány éve, az egykori vasvezetékeket felváltó műanyag (fagyálló, s rugalmas) csővezetékeken a kaszálókra illetve a faluba vezetik. Az öntözővíz látszólag bőséggel áll a falusiak rendelkezésére, ám az emberek megtanulták az észszerű felhasználást. A földekre, legelőkre, kaszálókra vezetett rendszert májusban nyitják meg, s az alábbiak szerint használják: A gazdák a földtulajdon méretének függvényében meghatározott számú locsolófejet helyezhetnek el birtokaikon, amelyeket 2-3 órás váltásokban működtethetnek. Miután az egyik kaszálótulajdonos kihasználta a rendelkezésére álló időt, a csapot el kell zárnia, lehetővé téve ezzel, hogy a szomszéd is megfelelő nyomással üzemeltethesse saját berendezését. A vízdíj kifizetése az öntözött terület nagysága és a locsolási idő arányában történik.

SZERVEZETTSÉG ÉS ÖSSZETARTÁS

Tanas temetője (részlet)

A szervezettség nemcsak a különböző juttatások terén nyilvánul meg (például nem létezik olyan akadály, ami miatt ne érkezne meg napi rendszerességgel a tejet gyűjtő tartályautó, nincs fennakadás az öntözéses rendszer működtetésében), hanem a mindennapi életben is. A faluban alsó tagozatos iskola működik, a felsősökkel iskolabusz ingázik Tanas és a szomszédos Laas között. A hulladékot szelektíven gyűjtik már a háztartásokban is (ez persze a nyugati országok sajátossága), ahol egyébként nem vetik meg a napkollektorok, napelemek használatát sem. Olyannyira igyekeznek kihasználni a megújuló energiaforrások szolgáltatta kényelmet, hogy már az „egyszerű” pásztorkunyhókat is ezekkel szerelték fel. És, hogy mindez a társadalmi jólét következménye lenne? Aligha! Előrelátás (a természetes környezet megóvása) és megfelelő hozzáállás nélkül a dolog nem lenne működőképes.

A falu lakosságát a mi szemünkben már-már utópisztikusnak tűnő összetartás is jellemzi. Nyilván ez másutt is megfigyelhető, Magyarországon is, ott, ahol a település lélekszáma nem túl magas. Hiszen a lakosok ismerik egymást. Ezeken a helyeken az emberek boldogok, ha falubelijükkel jó dolog történik, és szomorúak, ha rossz. Nem mennek el egymás mellett úgy, hogy ne mondanának valami kedveset a másiknak.

A magyarok megjelenése a faluban honfitárs házigazdánk jóvoltából nem újdonság. Gyakori a fényképezőgéppel nyakában sétálgató magyar turista ott, ahol egyébként nincs a szó szoros értelmében vett turistalátványosság. (Hozzáteszem, a középhegységekhez szokott magyarnak már a falu látványa is annak számít.). Az hogy turisták vagyunk, hamar feledésbe merül, s már ottlétünk második napján a falu nagy családjához tartozunk.

Olykor egy-egy esemény igencsak megmozgatja a helybélieket, sőt előfordul, hogy egy ügyért a szomszédos települések is csatlakoznak. Megindító az a történet, amelyben egy agyvérzést szenvedett fiatalember kórházi ápolásának költségeit adja össze a falu lakossága. Hangversenyt szerveznek, s az ingyen fellépő zenészek a befolyt összeget, mely többszöröse a kezelés díjának, a beteg családjának juttatják. De ha támogatást kell nyújtani, más téren is megmozdulnak; segítenek például az árvízkárosult falvak lakóinak, a hentes ingyen húst ad, a pék pedig ingyen kenyeret, csakhogy segítsenek másokon.

Az összetartás azonban nemcsak az élőkért, hanem a holtak emlékéért is oly nagylelkű. A falu határában lévő “Jézus Szíve”-templom és az udvarában létesített kicsiny sírkert – a falu temetője – tisztaságával, gondozottságával, békességet áraszt. A családi sírokban olykor több generáció tagjai leltek végső megnyugvásra, ezért a viszonylag kevés sír. Ennek nyilván praktikus okai is vannak, hiszen a meredek hegyoldalban kevés a temetésre alkalmas hely. Bevett szokás Tanasban, hogy a sírokat a közösség gondozza. Aki virágot visz a hozzátartozójához, juttat belőle más sírokra is, sőt ha szükségét látja, meg is öntözi azokat.

SÉTA A FALUBAN ÉS KÖRNYÉKÉN

Vesszővel csomózott kerítés

A Dél-Tirolba vezető hosszadalmas autókázás utáni első napra mi mást ajánlhatnék, mint egy könnyed felvezető sétát a Tanas körüli „panorámaúton”. Nemcsak a következő túranapokra készülhetünk fel ezzel – szokva egy picit a hatalmas hegyek látványát – hanem az itt élők mindennapjaiba is bepillantást nyerhetünk.

A közel 200 lelket számláló települést nyugati irányban, jól jelzett turistaösvényen hagyjuk el. Az út kezdetben még aszfaltozott, jó minőségű, később murvával szórt vagy csak döngölt gazdasági út. A széles, mezőgazdasági gépek által használt nyomtávról letérve hamarosan gyalogos ösvényre térünk. A turistacsapás, mely egyben zarándokút is, jól karbantartott és jelzésekkel is gazdagon ellátott. A lankás hegyoldalakat olykor meredek letörések szakítják meg, nem mindennapi kilátást kínálva a kirándulóknak. A Keleti-Alpok hósipkás háromezres ormai, a mélyben elterülő völgyek, s az azokban terpeszkedő kultúrtájak harmóniája minden irányba vonzza a tekintetet. A szakadékos helyeken fenyőhánccsal összekötözött kerítések nyújtanak védelmet.

Útvonalunkon forrásokból nincs hiány. A csurgókat és patakokat a csúcsrégióban lévő gleccserek táplálják.

Csapásunk később meredeken ereszkedni kezd, majd lábunk alól az egyik szélesebb patakon átívelő fahíd nyikorgása hallatszik. Kisebb szurdokot keresztezünk, majd ismét felkapaszkodunk, a gyalogút szerpentinezve halad egyre feljebb.

Túránk közben nemcsak szomjunkat olthatjuk a számos ér valamelyikéből, de ha jó időpontot választunk, a természet táplálékról is gondoskodik. Augusztus közepe például a málna, a vadcseresznye és a szamóca szezonja, bőven terem is ezekből az út mentén.

Az imént említettem, hogy a turistaösvény zarándokút is. Ez nem véletlen, hiszen itt található Dél-Tirol egyik ékessége, az 1364 méteres magasságban fekvő Szent Péter-templom. Az építmény, messzi korokba visszanyúló történelmi jelentőségét tekintve, egyike a Vinschgau térség legrégibb kulturális emlékeinek.

A templomocska központi fekvésű, helyén valaha feltételezhetően az ún. Festen vár állt. Az épület helyének prehisztorikus jelentőséget tulajdonítanak. Régészek ugyanis itt, és a mélyebben fekvő XVI. századi Péter templom romjainál nagy mennyiségű, több ezer éves agyagcserép-töredéket találtak. Ugyanakkor feltételezik, hogy az Eyrsben fellelt és ma Meranban (Merano) őrzött, fekete szerpentinből készült kőbalta is innen származik.

Szent Péter-templom

A templom helyéül szolgáló kiszögellés kultikus jelentőségét azok az írásos emlékek is megerősítik, amelyek arról számolnak be, hogy ezen a magaslaton már a XIV. század végén is kápolna állt. E tragikus sorsú építmény a Lebewohl-patak (a Tanas-patak legnagyobb mellékága) áradásának vált áldozatául. Az újabb kegyhely létesítését 1500 körül VI. Alexander pápa engedélyezte. Ennek romjai még ma is fellelhetők a jelenlegi Szent Péter-templom alatt.

A hófehér barokk templomocska Tanastól félórai járásra található, és mivel kizárólag turistaúton közelíthető meg, napjainkban csak kevesen ismerik. A Szent Péter-templom 1769-ben épült, főoltára is ebből az időből származik.

A kegyhelyet elhagyva a tanasi külbirtokok, almok területére érünk. A modern stílusú víkendházak mellett a hagyományos építészet jeleit mutató lakó- és gazdasági épületekkel találkozunk. (A házak némelyike római kori alapokon nyugszik.)

A helybéliekkel való beszélgetések közben hol egy üveg helyi bor, hol pedig egy falat helyi készítésű sajt kerül elő, és teszi oldottabbá az „eszmecserét”, s ha szerencsénk van, a családi kápolnába is beléphetünk.

Az állattartás szinte egyedüli képviselője a szarvasmarha. A jószágokat tulajdonképpen mindenüvé kihajtják, ahol megvethetik lábukat, illetve, ahol a fű megnő. A teheneket tejükért, a bikákat többnyire húsukért tartják. A szinte jelképes számú Haflinger fajtájú lovat munkavégzésre, például a kivágott fák levonszolására használják. A helyi gazdálkodók nélkülözhetetlen eszköze a traktor, amelyet majdnem minden birtokokon megtalálunk, és amivel a takarmányok begyűjtését, illetve a trágyázást végzik, és nyilván ez az eszköz biztosítja és tartja fenn a téli utak járhatóságát is.

Tanasi körtúránkat erdei ösvényen, számtalan csobogó, forrás, és számos vízesés mellett elhaladva folytatjuk, míg a keleti oldalról ismét kiindulópontunkra, szálláshelyünkre nem érünk. [2006]

Szöveg: Lieber Tamás

Képek: Lieber Tamás, Sarlós Ferenc, Süveges Flórián

GALÉRIA