A jégtornyok kaotikus rendszerében elvész az ember
Az észak-pakisztáni Hunza-régióban, a Himalája és Karakorum hegységek között folyó- és gleccservölgyek útvesztői futnak, amelyek hátterét 6-7-8 ezres hegyóriások adják. Pakisztánban 7000-nél is több gleccser található, s bár sok közülük a külföldiek számára ismeretlen, a Hopper- vagy Hoper-gleccser nem ilyen. A Nagar-völgy fővárosától, Nagar Khastól bő 10 kilométerre délkeletre találjuk ezt a csodát, amit általában a K2 felé tartó hegymászók, túrázók is érintenek.
Hatfős csapatunkkal a festői, gondosan művelt völgyekből egyszerű, néhol vízátfolyásokkal keresztezett autóúton hozzávetőleg 2800 méteres magasságig emelkedtünk. A kilátópontig megtett séta csupán néhány száz métert tett ki, szintben sem kellett sokat emelkedünk, így egyáltalán nem volt megterhelő. A közeli étteremben elfogyasztott kiadós ebéd után nem is esett volna jól a hosszú gyaloglás.
Túravezető „hiányos” öltözékben
A sziklaplatóra érve, majd onnan letekintve tátott szájjal bámultuk az alattunk futó hatalmas jégárat, magát a Hopper-gleccsert. Korábban is jártam már gleccsernél – két napja jöttünk le a Nanga Parbat alaptáborából, előző évben Grönlandon, korábban Norvégiában és az Alpokban, azonban magashegyi gleccserre eddig még nem merészkedtem. Végre ez az alkalom is eljött, így nem lehetett kérdés a leereszkedés sem. Két társam és pakisztáni vezetőink „offolták” a témát, mondván nekik ehhez most nincs kedvük, meg egyébként is most ették tele magukat. Kísérőink talán nem először vannak itt, így ők most beérik ezzel a látvánnyal is.
Miután egy tizenéves helyi srác némi rupiáért cserébe vezetőnknek ajánlkozott, Andrissal nem sokat hezitáltunk. Tekintetünk óhatatlanul a srác lábára szegeződött. A fiú inget és hosszúnadrágot viselt, lábán azonban papucs volt. Igyekeztünk visszafogni magunkat, hogy ezzel kapcsolatban kérdéseket tegyük fel, de itt Pakisztánban valahogy ez is természetesnek hat. Mint ahogy egyébként számos, európaiak számára furcsa szokás, legyen az akár a közlekedési morállal, vagy mondjuk az öltözködéssel kapcsolatos.
Nagyon meleg volt, s bár hőmérőnk nem volt, azt szinte biztosnak véltük, hogy a képzeletbeli higanyszál már 30 Celsius-fok felett járhatott. Lépteink kijárt ösvényen kavarták a finom port, miközben kisebb-nagyobb sziklákat kerülgetve haladtunk egyre lejjebb. Hamarosan feltűnt, hogy a távolságot, de különösen a mélységet illetően alaposan elszámoltuk magunkat. Innen ugyanis már kivehetőek voltak a jelentős szintvesztést igénylő tereplépcsők és sziklaakadályok. Eljött az a pillanat, amikor azt éreztük, hogy a cél még mindig messze van, de már a kiindulópont is. Ilyet a hegyekben gyakran tapasztalni. Ahol egyébként tiszta a levegő, ráadásul nincs viszonyítási pont, gyakran válik becsapóssá a kép. Nos, itt pont ez történt. De hát elhatározásunk szilárdnak bizonyult. Már nem volt visszaút.
Szokatlan perspektíva
Jó száz méterrel lejjebb és bő fél órával később, léphettünk rá a gleccser peremére. A Nap továbbra is égetett, de a „hűtőkamra” ajtaja immáron kinyílt alattunk. A hőmérséklet kellemesre mérséklődött, s ez már önmagában is elégtételt jelentett. Az arányok bizony alaposan megváltoztak. A platóról látott göröngyös felszín idelent egymásra torlódott, piramisokat képező jégtornyok kaotikus összevisszaságát tükrözte. Alattunk félelmetes, beláthatatlan hasadékok tátongtak, nem mindennapi perspektívát kínálva egy „hangyává” zsugorodott ember szemszögéből.
A Hopper-gleccsert napi 10-15 cm-es sebességével a világ leggyorsabban mozgó jégárjai közé sorolják. Hossza megközelítőleg 30 kilométer, mélysége pedig akár a 300 métert is elérheti.
Lieber Tamás
Legutóbbi hozzászólások