„HARD DAY?” – A Júliai-Alpok sötét oldala

2004.

Vasalt úton

Ez a kaland nagyon egyszerű útnak indult. Egyik barátom turistacsoportnak keresett könnyű via-ferratázási lehetőséget. Azt hallottuk, hogy Szlovéniában, a Júliai-Alpokban található kezdőknek való könnyű útvonal. A terep előzetes felmérésére indultunk. Nosza, járjuk be!

2004. július 22-én reggel még beugrom a Sandstone-hoz, hogy átvegyem az új vízhatlan cuccomat. A nadrág még nem jött meg. Mindegy, úgy sem megyünk a hóhatár fölé – nyugtatom magam. Most életemben először beruházok egy készlet „aláöltözetbe”. Ekkor még nem tudom, hogy milyen jól teszem. Egy nappal később gyakorlatilag az életemet menti meg.

Gábor felhív, hogy nem ő jön értem a munkahelyemre, hanem a többiek. Mi történt? – kérdezem. – Kiraboltak és most menekülök előlük – mondja. – Majd csak később csatlakozom hozzátok.
Na, ez az út is jól kezdődik.

Este indulunk, és egész éjszaka autózunk. Gábor közben elmeséli, hogyan lopták el a papírjait, kulcsait, és hogyan törte fel a felső szomszéd segítségével alpin technikával a saját lakását, majd hogyan rejtette el az autóját a tolvajok elől. Elképesztő történet. Ilyen is csak vele eshet meg. Hihetetlen egy figura. Ráadásul útvonal túltervezési mániában szenved. Ezt súlyosbítja, hogy ha én részt veszek egy túrán, akkor minden másképp történik, mint ahogy elterveztük. Kalandos lesz, de szép és élményekben gazdag. Megnyugtatom a többieket, hogy ha ilyen zűrösen kezdődik egy utazás, akkor az már csak jól folytatódhat. Az idő szép, a kilátásaink rózsásak. Éjfélkor már tisztán látszik, hogy a lefoglalt szállás birtokba vétele esélytelen. Májusban a többiek már próbálkoztak. Akkor éjjel 11 órakor érkeztek. A házat (Koca Na Gozdu) zárva találták, de nem adták fel: kitartóan bezörgettek. Egyszer csak kinyílt egy ablak az emeleten, megjelent a házinéni, és csak ennyit mondott: „Moooooorgen”. A ház zárva maradt reggelig.

Egy parkolóban kupaktanácsot ülünk. Timi tud másik szállás lehetőséget. Egy apartman telefonszámát. O.K! Hívjuk fel. Mindenki a másikra néz. Timi vállalja be, hogy németül lebeszéli az ügyet, de a második mondatnál felém nyújtja a telefont: csak angolul tudnak. Ajjaj! Az én angolom számítástechnikai eredetű, és ráadásul a szókincsem nagy része passzív. Válságtervek gyors fejbeni kidolgozása után a többiek kétségbeesett arcát látva nincs választásom. Na jó, kalandra fel! Pechemre – vagy inkább szerencsémre? – a vonal túlsó felén is az enyémhez hasonló angol (nem)tudással szembesülök. A helyzetet súlyosbítja, hogy telefonon keresztül a mutogatás vajmi keveset segít. Nagy nehezen lebeszéljük: fogadnak. És még állati olcsó is.

Timi főnökének hevenyészett rajza alapján próbálunk tájékozódni. Legnagyobb meglepetésünkre egyből odatalálunk és egy kedves, de nagyon álmos hölgy fogad. Kiderül, hogy az árak tekintetében a telefonon keresztül félreértettük egymást: nem három éjszaka, hanem csak egy éjszaka lesz 28 Euro/fő. Sűrűn elnézést kérnek. Így sem annyira drága, de már nem olcsó ahhoz képest, hogy a kiszemelt hegy a szomszéd falu mellett van, és ennyiért aludhatunk közelebb is. Ezért módosítunk a háromról egy éjszakára. Nem örülnek, de első szóra elfogadják. Elalszunk.

Másnap reggel verőfényes napsütésre ébredünk. Annyira megtetszett a hely és a háziak, hogy döntünk: mégis csak három napra maradunk. Kinézzük az utat: indulás a Koca Na Gozdu háztól (1226 méter), a Turn (2040 méter) alatti elágazásnál balra fordulunk, aztán fel a Prisankra (2547 méter), majd a csúcs túloldalán le a Gladki Robig (1870 méter), ott jobbra végig egy enyhén lejtő gerincen a Tricarjev Domhoz (1620 méter) jutunk. Onnan műúton lekocogunk a parkolóba, vagy egyikünk lesétál és felmegy kocsival a többiekért.

Autóval megyünk a hegy lábáig. A parkolóból indulva átvágunk egy erdősávon. Meglátjuk a sziklát. Szép. Csoportkép készítés… A fene… Rászorult a porvédő sapka a kölcsönkért objektívre. Ajaj! Hárman kellünk, hogy lefeszegessük. Exponálás. Mindenki boldog. Kalandra fel!

Márgával borított emelkedőn kaptatunk fel. Mindenki utálja. Miért kell minden sziklafal aljára törmeléklejtőt tervezni? Reklamálni fogunk az építésznél!

Elérjük az út kezdetét jelző kis vízesést. Felszerelkezünk. Beülő, klettersteig-szett, karabinerek… fáslitekerés. Hja, a biciklizésnek néha kellemetlen mellékhatásai is vannak.

Reggel fél kilenckor szállunk be a sziklába. Rögtön furcsa, hogy az első drótkötél feltűnően laza… aztán jön a meglepetés: a felső vége kiszakadt az utolsó szegmensből. Ekkor még reménykedünk, hogy a többi jobban karban tartott. (Később csalódnunk kell.)

A szerző az út elején

A következő vízesést keresztezve halad az utunk. Itt kipróbáljuk, hogy milyen gyorsan tudjuk kezelni a klettersteig-készlet karabinereit: aki gyorsabb, kevésbé ázik el. Egy madonna szobor – amiről furcsa mód senki sem tud éles képet készíteni – mellett elhaladva, izgalmasan fölénk nyúló hatalmas szikladarab statikáját csodáljuk meg. Innen körülnézve már több helyen látunk nagyobb hófoltokat is. Elcsodálkozunk hiszen tombol a nyár, de nem tulajdonítunk neki jelentőséget. Még…

Túljutunk azon a részen, ahol tavasszal a többiek elakadtak a hóban, és a következő vasalt út bronztábláján a Hanzova Stena feliratot silabizáljuk ki. Szép függőleges felmászások következnek. Jó képeket készítek. (Ezek később tönkremennek.) Túl könnyű az út. Jókedvűen beszélgetünk. A magam részéről a via ferratakon is inkább a sziklán mászom, mint a kiépített fém lépéseken. (A drótkötél biztosítást azért használom!) Kiderül, hogy a többiek is így szeretik. Ez most kifejezetten jól jön – itt nem kell kerülgetni a vasat -, mert a kalapácsos emberek nagyon spóroltak az anyaggal: egyszerűen nincsenek mesterséges lépések. Gyakorlatilag csak a sziklán lehet közlekedni.

A szakasz végére rájövünk, hogy a szlovén építőmesterek másképpen értelmezik a via ferrata fogalmát, mint az olaszok. A taljánoknál a biztonság a fő: legalább egy drótkötél végig vezet az útvonalon, néha párhuzamosan több is, fém lépések mindenfelé. Hát itt inkább az a jellemző, hogy néha-néha van egy kevés kötél. Ráadásul jellemzően nem a kitett helyeken, hanem láthatóan AS szabvány (Ahogy Sikerült) szerint. Egy csomó helyen annak ellenére sincs kötél, hogy igen pszichés az átkelés, és jó néhány részen viszont fölöslegesen dolgoztak a „mesterek”. Ráadásul gyakran az az érzésünk, hogy a drótkötélnek folytatódnia kellene, mert a végénél kezdődik a veszélyesebb rész, de – valószínűleg az építés közben – pont ekkor fogyott el az anyag. Nem kezdőknek való a hely! Most már mindegy. Ma már másik utat keresni úgy sem tudunk. Lassan hozzá szokunk a dologhoz sőt, így több adrenalin termelődik, és jobban élvezzük a kalandot.

“Villámhárítóra” kötve

Végig az északi oldalon haladunk. Ennek jelentősége egyszer csak nagyot nő: hirtelen elfogy a lábunk alól a szikla. Egy méretes hólejtő széléhez érünk, ami szintben az eddigi utunk alatt terpeszkedik, és tölcsérszerűen egy keskeny leszakadásba torkollik. Fém lépések vezetnek a hó alá! Alá? Az lehetetlen. Vagy mégis? Lehetséges, hogy amikor kijelölték az utat, még nem volt itt a hó? Valószínűtlen. Na most merre? Alulról és felülről is csak jelentős mennyiségű felszereléssel lehetne megkerülni, de nálunk semmi ilyesmi nincs: mi csak egy könnyű nyári via-ferratára készültünk.

Jé, ott velünk egy szintben a hó túloldalán egy fehér pont van vörös karikába foglalva. Akkor arra van az út. De most tényleg? A havon keresztül? Csak így bakancsban? Uram atyám, ezek már mennek is! – Hé! Várjatok! Még jégcsákányunk sincs! És ha valaki megcsúszik a 45°-os lejtőn? Semmi sem állítja meg! Biztosak vagytok benne? – Biztosak valamiben, de hogy miben?

A nálam lévő eszközökből (expresz, shunt, OK karabinerek) eszkábálok valamit, amit megcsúszás esetén bele tudok vájni a kemény hóba, hátha megfog. Nem nagyon hiszek benne, inkább csak pszichés biztosításnak jó, de így már nem csak a vak szerencsén múlik az életem, és el merek indulni. Félúton már meg is bánom, de most már mindegy. Úgysem erre jövünk vissza.

Baj nélkül átérünk. Hú! Ez meleg volt. Szúrós tekintetem alatt odavetem Gábornak: Már másodszor vittél jégre. Ezt sosem bocsátom meg neked!

Anno a Bossons gleccseren (Mont Blanc) egy olyan hágóvassal jutottam fel, amit valaki otthon hegesztett magának. Esküdtek rá: jobb mint a gyáriak! Core acélból van! A súlyom alatt elhajlott!!! Hmm… Azt is Gábornak köszönhettem. Ő kérte kölcsön a számomra.

Hamar kiheverem a sokkot. Tovább megyünk. Egy kevésbé kopár részen szembe találkozunk két némettel. Jé, ezek erre mennek visszafelé! Nekik legalább van síbotjuk. Na most megnézzük, hogy mit csinálnak azon a havon. Elcsodálkozunk: Az első nem is használja a botokat, csak úgy lógnak a kezében. Hétmérföldeseket lép, nyújtott lábbal, mint egy hatalmas robot. El is nevezzük terminátornak. Mulatságos látvány, de azért izgulunk érte: ez nem pont a legbiztonságosabb átkelési mód. Megússza.

Ha már megálltunk, fotózunk is egy kicsit. Legyen teljes a csoportkép: időzítés. Timi lehasal a fűbe, hogy beállítsa a gépet a picurka állványon. Állandóan útban vannak azok a rakoncátlan fűszálak. Nagyon jól szórakozunk a látványon: fehér sisakjában pont olyan, mint egy hegyivadász a helyi hadseregből.

Egyre szebbek a sziklák, és egyre kevesebb a drótkötél. Errefelé nem is nagyon van rá szükség (szerintem az olaszok -biztos ami biztos!- azért ezt a részt is kiépítenék). Lassan kijutunk az árnyékból. Az előzőnél nagyobb ámde sokkal lankásabb (15-20°-os) hólejtőt harántolunk. Most én megyek elöl. Itt már nem aggódom: puhább a hó, jól tapad a bakancsom, és ha megcsúszom van hely a fékezéshez. Tűző napon haladunk, de a hó fölött rettenetesen hideg van. A karom felső része izzad, az alsó meg lúdbőrös.

Gábor szól, hogy enni kellene, mert leesett a vércukor szintje. Ő ezt biztos érzi, hiszen egészségügyis: mentős. A következő hómentes gerincen megállunk, és eszünk. Közben nézegetjük, hogy merre vezethet az ösvény. Csak egy darabig látszik, aztán nem látunk több jelzést. Megállapítjuk, hogy túl lassan haladunk.

Hirtelen éktelen csattogásra és dübörgésre kapjuk fel a fejünket. Egy kőlavina zuhog le egy bevágásban, pont ott ahol a további utat sejtjük. Messze van, talán 400 méterre, mégis szabad szemmel látni a pattogó köveket. Lehet, hogy mégsem arra kéne menni? Vajon egy arra járó ember indította el? Hamarosan kiderül, hogy nem. Van valami furcsa ebben a helyben. Jó ideje zavar, de csak most jövök rá, hogy mi: egy lélek sincs a környéken. Nem úgy, mint az olaszoknál. Ott tömött sorokban vonul boldog boldogtalan a vasalt utakon. Erre még a madár se jár. Eddig mindössze azzal a két német „terminátorral” találkoztunk. Csak mi és a sziklák, nagyképű, buta amerikaiak nélkül. Most már nem zavar sőt, nagyon jó érzés!

“Hangyák” a hegyen

Megbeszéljük, hogy erősebb tempót kellene felvenni, már csak azért is, mert úgy tűnik, hogy ez a kőlavina nem egyedi eset. Rendszertelenül, átlag három percenként ismétlődik. „Jó” kilátások…

Felkerekedünk. A lavinaveszélyes hely közelébe érve szívderítő felfedezést teszünk: a jelzett út a cikis résznek legalább az alsó részét elkerüli. A vállunkkal nem, csak a bokánkkal kell majd kerülgetni a köveket. Juhéééé!

Nekilódulunk. Agyas sisakján ugyan nagyot koppan egy kavics, de szerencsére ez a legveszélyesebb epizód ezen a szakaszon. Megússzuk a köveket. Felérünk egy rövidebb vízszintes gerincre. A sziklák egyhangú sárga tengerében kéken virító foltokat fedezünk fel. Az enciánok közvetlenül a sziklából nőnek ki és fantasztikus, üdítő látványt nyújtanak. Ez a kis virág a túlélés szimbóluma ebben a magasságban, az egyébként kietlen, kopár tájon. Utunk egy függőleges élen vezet tovább. Jééé! Van kötél. Már úgy elszoktam tőle. Mintha dörögne az ég. Lehetetlen, sehol egy felhő. Hacsak a szikla mögött nem…

A felmászás tetején szembe jön még egy német (ő összesen a harmadik ember akivel reggel óta találkoztunk), aki kérdésünkre azt válaszolja, hogy innen a csúcs már kevesebb, mint egy órányira van. Ez jó hír, mert meglátjuk a felhőket. Nem tűnik komolynak. Tovább!

Jól haladunk. Úgy 10 perc múlva elkezd cseperegni. Felvesszük az esőkabátokat, de senki nem veszi komolyan a időjárás változást. Egyedül Roci ölti magára – hihetetlen sebességgel – a teljes esőcuccot. Jé, még kamáslit is vesz. Csak tudnám minek az itt a sziklán. A hátizsákomra automatikusan ráhúzom a kapucnit.

Felettünk egy sziklaablak nyilik. Jó lenne menedéknek, de elég veszélyes mászással lehet csak feljutni oda, és rosszabb időben nem biztos, hogy kötél nélkül biztonságosan le tudnánk jönni. Elvetjük az ötletet. Áá! Nem lesz ebből komoly eső. Különben is mindjárt itt van a csúcs. Tovább megyünk.

Elbújik a nap. Most már sietősre vesszük a figurát. Hirtelen a semmiből előkerülve bekerítenek minket a zivatarfelhők. Körülöttünk már mindenhol esik. Nincs menekvés, jön a vihar. Találgatom vajon mikor ér el minket. Egyre hangosabban mennydörög, de szerencsére a villámok alattunk cikáznak. Újabb öt perc múlva szinte egyik pillanatról a másikra szó szerint leszakad az ég. Ömlik az eső, nekünk rohan a szél. A szikla már csuromvizes és ezért nagyon csúszik. Még szerencse, hogy alapvetően barlangászok vagyunk, és hozzászoktunk a nedves kőhöz. Különben is, agyag nincs is rajta: háváj, dizsi, napfény… Ja? Az most éppen nincs! Óvatosabban mászunk tovább. Sietni kellene, de kénytelenek vagyunk lassítani. Minden fogást, lépést kétszer meggondolok, mintha barlangban lennék. A lábszáramon végigfutó jéghideg esővízzel megtelik a bakancsom. Magamban igazat adok Rocinak a kamáslival kapcsolatban.

Zeusz újabb meglepetéssel kedveskedik nekünk: jégeső! Borsó nagyságú gömbök záporoznak a sisakunkon. Hogy ne legyen olyan „egyszerű” a dolgunk, a szél is felerősödik. Egy vízszintesen repülő jégborsó a kapucnimon keresztül a fülemet találja telibe. Cseng is rendesen. Egyszerre kiabáljuk, hogy meg kellene állni. Mindenki elhelyezkedik szemben a sziklával, hátat fordítva a szélnek, amennyire lehet kényelmesen.

Tűrjük a jégverést. Fázunk. Villámok csattognak körülöttünk. Megpróbáljuk túlüvölteni a szelet és a mennydörgést. A fő kérdés: fel, vagy inkább le. Menedék nincs a közelben lefelé sem, ezért tulajdonképpen mindegy, hogy merre megyünk tovább. A szél északról fúj, ezért felérve, a túloldalon (déli oldal) legalább ettől megszabadulunk, és az már nagyon sokat javítana a helyzetünkön. Itt a falon ebben az időben átöltözni lehetetlen. Nem lehet már messze az a rohadt csúcs. Valahogy nem tudjuk most szeretni. Nézem, ahogy az átázott bakancsomon pattognak a fehér golyók. Örökkévalóságnak tűnő idő után csökken a jég mennyisége. Döntünk: tovább felfelé.

Harántolás a firnen

Velünk szemben a sziklán most már kis patakokban folyik a sáros esővíz. A sziklán kapaszkodó kezemen, karomon végigfolyik a hónaljamig. Nagyon hideg. Jég hideg. Amikor lépést keresve lenézek, két oldalt vízsugárban „pisil” a sisakom. Érdekes, senki nem fotóz. Ilyen ítéletidőben valahogy nem az a legfőbb gondunk, hogy milyen expozíciós időt válasszunk, a korán jött szürkületben. Pedig ennek az átkozott viharnak is megvan a szépsége. Kegyetlen, de szép. Hidegen, ridegen de szép. Szürkék és kékek kavarognak némi lilával vegyítve. Döbbenetes erők szabadulnak el. Az esőcseppek fraktálokhoz hasonló mindig ismétlődő, de mégis mindig új mintázatot rajzolnak a szürke háttérre. Halálosan gyönyörű.

Meglátjuk a gerincet. Felnézek a csúcsra. Hatalmas éles csattanás. Nem csak hallom, hanem a csontjaimban is érzem. Összerezzenek. Csak most tudatosul bennem, hogy mit láttam közben: a csúcs túloldalán lévő gerincbe belevágott egy villám és hatalmas szikrákat hányt! Anyám, de közel volt! A hangja egyáltalán nem késett. Zeusz nyilai fölénk értek. Egy lyukas garast sem adnék az életünkért. Nézem a beülőmön lógó fém eszközöket, nem zizegnek, derengenek-e. Soha nem hittem volna, hogy egyszer még hálás leszek azért, hogy hiányzik a biztosító drótkötél.

Felérünk a gerincre. A fene…! a túloldalon meredek szakadék. Lejutni lehetetlen. Meredek, de legalább fogja a szelet. Bemászunk mögé, és a meredély felett egymást segítve lázasan elkezdünk magunkra venni mindenféle ruházatot. Végignézek a többieken: át van fázva és ázva mindegyikünk, Rocit kivéve. Milyen igaza volt azzal az átöltözéssel.

Roci megszólal: – Innen extrém a túra! Valahogy senki sem vitatkozik vele…

Megtárgyaljuk a továbbiakat. Felnézek. A csúcs mintegy 60 méterre, szinte karnyújtásnyira van tőlünk, de van egy bökkenő: ez bezzeg ki van építve. Kiváló villámhárító fut végig a gerincen. Tippelgetjük a szél sebességét, végül 80km/órában egyezünk meg. Felfelé lehetetlen tovább menni. Visszafelé kellene. Eszembe jut az az ominózus hólejtő. Nem akarom! Várjunk, hátha alább hagy a szél – javaslom. A többieken látom, hogy nem értenek egyet, de engem sem kell sokat győzködni. Remeg kezem lábam. Nincs más hátra, mint meghátrálni.

A rövidnadrágom teljesen átázott, de nincs idő levenni. Magamra húzom a frissen vett aláöltözetet. Sajnos vízhatlan nadrágom nincs. Vissza a beülőt. Le vagyok maradva a többiekhez képest. Mielőbb újra mozognunk kell, különben ide fagyunk. Intek, hogy menjenek, majd utolérem őket. Végre minden a helyén. Már nem fázom. Elmúlik a remegés. Nagyon jó ez a holmi. Melegen tart, és kivezeti a vizet a külső felületére. És működik! Felocsúdok. Hirtelen rám tör a magány, pedig a többiek itt lehetnek tőlem néhány méterre a szikla túloldalán. Fellépek. Kidugom a fejem a sziklaperem fölé. Arcul csap az esővizet repítő szél. Legalább már a jég nem esik.

Utolérem őket. Gáboron miért nincs hosszúnadrág? Remeg a lába! Arcán látom, hogy nem teljesen ura a testének. Megszólal: – Nem tud valaki adni egy nadrágot? Kórusban kérdezünk vissza: – Te nem hoztál!??? Csendesen mondja: – Lenn van a kocsiban.

Jég és föld között

Ez hülye! Szerencsére Timinél van egy (hát igen, a nőkre ruha tekintetében mindig lehet számítani). Gyorsan felhúzza, és ereszkedünk tovább. Arról beszélgetünk, hogy milyen jó lesz majd a forró zuhany alatt. Persze mindenki első akar lenni, Timivel az élen. Akkor együtt állunk be a zuhany alá! – poénkodom – No, fürdünk együtt? – tódítom tovább. -Hát, én most akár egy egész hadsereggel is együtt fürödnék – csúszik ki Timi száján. Hatalmas röhögés. Még froclizzuk egy kicsit, de persze senki nem veszi komolyan. A hangulatunk határozottan javult, és ez biztató!

A vihar lassan de biztosan csöndesedik. A függőleges él előtt egy hasadék felett kell átlépni, amit nehezít egy fölé kihajló szikla. Felfelé siettünk és négykézláb átmásztam alatta, de elakadt a hátizsákom. Most meglátok a kihajló rész alsó felén egy közel vízszintes repedést. Belenyúlok, megrángatom… vajon nem fog a kezemben maradni? Döntök: jó lesz. Belelógok, és éppen lendíteném át a lábam, amikor érzem, hogy elveszítem a súlyomat. Elhajítom a követ miközben elrúgom magam a túlsó perem irányába. Sziklát ér a kezem a túlsó „parton”, a lábam meg még mindig az innensőn nyugszik. Átérem a hasadékot! Igeeeeeeen! Ezt megúsztam. Négykézláb nagyon óvatosan átmászom a mélység felett. Felnézek. Agyast látom a függőleges leereszkedés peremén. Elég kétségbeesetten néz. Megmozdul a szája: Megvagy? – kérdezi. Nagyon távolinak tűnik a hangja. Végül is meg – válaszolom, és most tör ki rajtam a pánik. Leülök és eszem egy kis aszalt gyümölcsöt. Érzem az energiát a számban olvadni. Megáll az idő. Melegség járja át a testem. Egy kérdés visszarángat a valóságba: jössz?

- Persze! Semmi baj – válaszolom Agyasnak. Feltápászkodom és elindulok. Beakasztom a karabinereket, lelépek. Fáradtnak érzem magam. Pszichésen megviselt az előbbi kaland a „mobil fogással”. Leérünk az él aljára. A többiek találnak egy vendégkönyvet persze vízhatlan dobozban. Amíg Ők aláírnak újra előveszem az aszaltgyümölcs készleteimet. Együtt a nyakára hágunk. Erőt ad. Visszanézve ott fenn még mindig nagy a szél. Jól tettük, hogy visszafordultunk. Már csak csepereg. Ok! Tovább lefelé az elágazásig.

Jól haladunk. A lankás hólejtőn Timi még a popsin csúszást is kipróbálja. Csengő kacagását jó hallani. A kőlavinás részen már nem görögnek a sziklák.

Elállt az eső. Sőt, kisütött a nap! Elő lehet venni a térképet. Megbeszéljük, hogy a következő elágazásnál elfordulunk balra, utána kétszer balra és egyszer jobbra és így – a térkép szerint – hamar és majdnem szintben elérünk egy házhoz. Agyas és Roci előremennek, hogy felderítsék a terepet. Gáborral lassabban haladva Timit fogjuk közre, hogy tudjunk neki segíteni ha kell. Eddig nagyon jól csinálja. Le a kalappal. Eredetileg azért is hoztuk magunkkal, mert ő volt a „kísérleti turista-nyúl”. Rajta akartuk tesztelni, hogy az út alkalmas-e a csoportnak. Soha rosszabb turistát ne lássak!

Az elágazás után egy bal kanyar következik. Kiérünk a takarásból, és meglátjuk, hogy a „könnyebb” út merre vezet: két kis ámde meredek (legalább 50°-os) hólejtőn kell keresztül menni. Rociék éppen a másodikat nyögik. Eszembe jut a nagy hólejtő, amin már átjöttünk. Ami felfelé jövet katasztrofális volt, most már az a kevésbé rossz megoldás. Ez az utolsó csepp a pohárban. Szúrós tekintettel ránézek a Gáborra: arra én nem megyek! – mondom ellentmondást nem tűrően.

Ráadásul a térkép és az útjelző nem teljesen passzol. Nem vagyunk biztosak benne, hogy a többiek jó irányba mentek. Gábor mint legtapasztaltabb még megpróbálkozik tisztázni ezt a kérdést és fel alá rohangál, hogy minél jobban tájékozódjon.

Belenézek a fényképezőgép vízhatlan tokjába: elázott a kölcsönkért gép. Az objektív bepárásodott. Jaj! Ezzel ma már nem készítek több képet. Az egyik tekercs filmet nem tettem vissza a műanyag tokjába. Hiba volt. Beázott a kazetta. Jaj-jaj! Vajon mi lesz a képekkel? Ha a fotóstáska beázott mi lehet a hátizsákommal. Lehúzom róla a kapucnit, kinyitom… naná, hogy belül is vizes. Hát igen. Az özönvíz, az özönvíz.

Gábor a térképbe mélyedve tér vissza. Szerinte a többiek jó irányba mentek. Utánuk kiabálunk, és integetünk, hogy kapcsolják be a mobilt. Felhívjuk őket. Közöljük velük, hogy mi nem megyünk át „azokon a havakon”. Mire azt válaszolják, hogy Ők meg nem vállalják visszafelé! Megbeszéljük, hogy mi hárman az ismert útvonalon megyünk vissza, ők viszont a térkép szerint rövidebb úton mennek tovább. Ugyan az összes térkép nálunk van, de ezen már nem tudunk segíteni. Jó utat kívánunk, és elköszönünk.

Lefelé menet egyre kevesebbet beszélünk. Fáradtak vagyunk mind a hárman. Megosztozunk Gábor maradék két szendvicsén. Hát, a kajánk is elfogyott. Legalább nem probléma, hogy hogyan osszuk be. És ekkor meglátom a hólejtőt. Előzékenyen előre engedem a többieket. Újra összerakom a rögtönzött biztosító eszközt. Veszek egy mély levegőt, és elindulok. Az eső miatt még csúszósabb, mint idefelé. Átkozottul be vagyok tojva. Nagyon nehezen haladok elsősorban a pszichés fáradtság miatt. Minden lépés után le kell ülnöm. Timi és Gábor átérnek, amikor én még csak a felénél járok. Gábor visszajön. Látja a kínlódásomat.

-Te, figyelj? – mondja. – Két karabinerrel meg ezzel a kis kötéllel összekötjük egymást, feszesen tartjuk, és ha esetleg megcsúszol, én azonnal ellentartok. Timinél bevált.

- Gábor! Te is tudod, hogy ez csak pszichés biztosítás. Timi elhitte neked, de én nem. Ha megcsúszom még téged is magammal rántalak. Te is tudod, hogy nem tudsz megtartani. Inkább rugdoss lépéseket a hóba. Azzal tudsz segíteni.

Jó fej, megteszi. Így már gyorsabban haladunk, mégis egy örökkévalóságnak tűnik, mire átérünk. Felkapaszkodom a sziklára, és le kell üljek. A fáradtságtól potyognak a könnyeim, alig látok. Pontosan ezt éreztem a Bossons-gleccser tetején, a múltkor.

- Bocsika! Tudom, hogy ciki, de ezt most fel kell dolgoznom egy kicsit. – mentegetőzöm. Próbálnak megnyugtatni, hogy ez bárkivel előfordulhat. Eszem egy kis szőlőcukrot, összeszedem magam, és tovább megyünk. Innen már könnyű le…! – kezdi Gábor, de a tekintetemet látva abbahagyja. A Mont Blanc-on történt, hogy egy egy nehéz rész után bátorításként mindig ezzel a szöveggel próbálkozott, de utána törvényszerűen mindig valami rosszabb jött. Ezért aztán csoportosan torkoltuk le, hogy ilyet még egyszer ne mondjon, mert úgy éreztük, hogy a hegy direkt rá akar cáfolni.

Ismerős a terep, ezért fáradtságunk ellenére jól haladunk. Gábor rákérdez, hogy van-e nálunk lámpa. Timi nemet mond. Nálam persze van. Én mindig a legrosszabbra készülök, de hálózsákot azért nem hoztam. A fenn alvás még a legmerészebb számításaimat is felülmúlta. Visszakérdezek: És nálad? Gábor idétlen félmosolya meggyőz, hogy most is túltervezte az utat. Miért is hozott volna lámpát? Az ugye nem lehet, hogy ránk esteledjen. Pedig már erősen szürkül. – Hoztam lámpát – mondja -, de lent van a kocsiban. És még vigyorog is magán. Inkább nem mondok semmit.

Egyszer csak azt érzem, hogy egy lábbal már nem bírom el a teljes súlyomat. A többiek sincsenek jobb állapotban. Jó pofa! Ez a túra részemről egy kísérlet is volt. Szándékosan – most először (és utoljára) – indultam el minden edzés nélkül. Kíváncsi voltam, hogyan fogom bírni. A „műtét” sikerült, a „beteg” majdnem meghalt. Megfogadom, hogy többet edzés nélkül sziklára soha!

Átérünk a vízesésen. Erősen sötétedik. A törmeléklejtőn elgondolkodom, hogy most vegyem elő a lámpát, vagy képes leszek rá teljes sötétségben is. Attól félek, hogy ha ezért megállok, nem biztos, hogy újra el tudok indulni. Arról beszélgetünk, hogy Rociék vajon leértek-e már. Gábor megpróbálja felhívni őket telefonon. Nem sikerül.

Ekkor fénypontok tűnnek fel alattunk az erdősávban. Találgatjuk: vajon ők azok? Öt perc múlva már biztosak vagyunk benne.

Csaknem teljes a sötétség, mire vízszintes terepre érünk. Találkozunk, és nagyon megörülünk egymásnak. Elmúlik a fáradság, és szinte száguldunk a parkolóig.

Miközben leteszem a hátizsákomat fájdalmat érzek az ujjaimban. Timi felkiált: Az ujjbegyeim! Tényleg, nekem is! – hallani mindenkitől. A kocsi fényénél megnézem. Jé, lekopott a bőr az ujjbegyeimről. Ha két oldalról megnyomom az ujjam végét, az elvékonyodott bőrön átizzad a vér! Váu!

Csokievészet közben ránézek az órára: kilenc elmúlt. Tizenkét órát voltunk a sziklán! Azannya!

Rociék elmesélik, hogy egy nagyon szép, de elég nehéz terepen jöttek le. A „majdnem szintben” nem teljesen jött be: állandóan le-fel „lifteztek”. A „kétszer balra és egyszer jobbra” itiner a negyedik elágazásnál már nem sokat ért. Végül egy másik háznál érték el a műutat, nem ott mint ahol tervezték. Onnan lefelé jövet stoppoltak. Megállt egy kocsi, kinyitotta az ajtót. Végignézett rajtuk a sofőr és csak ennyit kérdezett: Hard day?

A túra tanulságai

Mindig legyen nálad vízhatlan, esővédő réteg.

Ha cseperegni kezd, azonnal vedd is fel mert lehet, hogy később nem lesz rá alkalmad.

A kamásli adott esetben nem csak alulról felfelé véd, hanem felülről lefelé is.

A műanyag aláöltözet nem tartja meg a nedvességet, mint a pamut, és ez megmenthet a kihűléstől.

Mindig legyen nálad magas kalóriatartalmú könnyen emészthető táplálék (pl: szőlőcukor). Rossz időben nagy szükséged van a “fűtőanyagra”.

Ehhez persze megfelelő mennyiségű víz is kell.

Mindig legyen nálad világító eszköz (lehetőleg fejlámpa, hogy mindkét kezed szabadon maradjon).

A filmkazettát exponálás után mindig tedd vissza a hozzá adott műanyag tokjába.

A csapattagoknál mindig legyen bekapcsolva telefon, vagy adó-vevő, mert szétszakadás esetén könnyebb kommunikálni.

Kettéválás esetén a csapat mindkét részénél legyen térkép.

Csak ott menj tovább, ahol biztosan vissza is tudsz térni.

Magas hegyek között nyáron is szükség lehet a havon közlekedés eszközeire, ezért nem baj ha nálad vannak. Egy pár túrabot v. síbot is sokat segít, és később lefelé a törmeléklejtőn száraz kövek között is jó szolgálatot tesz: kíméli a térdízületet.

Hegymászás előtt mindig tarts legalább egy sportokban gazdag felkészülő hónapot

A társak kedvéért se vállalj be olyat, ami neked nagyon rizikós. Ne feledd: a hegyre felmenni nem kötelező, de épségben lejönni igen!

Szöveg és képek: Fadgyas F. Gábor