[Az írás az „A FÖLDGÖMB” folyóirat 2007/6. számában jelent meg]
A magyar csapat
Az első hivatalos magyar Pamír-expedícióra, amely ugyan nem a Kommunizmus-, hanem a Lenin-csúcs (7134 méter) megmászására irányult, éppen negyven évvel ezelőtt, 1967 július-augusztusában került sor. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom eszméit zászlajára tűző rendezvényre (az 50. évforduló tiszteletére) nem kevesebb, mint 260 hegymászó nevezett; a szervező Szovjet Alpinista Szövetség tagjain, valamint a szovjet tagköztársaságok hegymászóin kívül osztrákok, keletnémetek, jugoszlávok, csehszlovákok, lengyelek, bolgárok és természetesen „jó szomszédként”a mieink. A magyar csapatot Puskás Lajos vezette, tagjai Honfi Tivadar, Kristóf Péter Pál, Pick József, Sőtér János és Tátrai Rupert voltak. A magyar csapat légi úton Budapest – Moszkva – Biskek (Frunze) – Os útvonalon érkezett Kirgizisztánba, majd a kínai határ közelében 250 kilométeres utat teherautón – egy 4200 méteres hágón át – megtéve Tadzsikisztánba.
„Késő délutáni órákban értük el az alaptábort, ahol kész, felállított katonai sátrak álltak. Az utazás fáradalmait kipihenve, reggel gyönyörű időre ébredtünk. A havasi gyopármezőből kiemelkedő 6-7000-es csúcsok rikító fehérségükkel, bennünket magyarokat azonnal lenyűgöztek. Mindjárt első napon megkezdődtek az akklimatizációs túrák, illetve e felsőbb táborok (5200, 6250 méteren) kiépítése. A harmadik utat követően építettük ki a felső, 6800-as tábort, ahonnan már másnap elértük a célt. A csúcsmászás után megérkezett a rossz idő, és hóval temette be a sátrakat. Egy nehéz leereszkedés várt ránk, az összefagyott sátrakat hordkeretre rakva, hatalmas csomagokkal délutánra érkeztünk meg az 5200 méteres tábor alatt elhelyezkedő gleccserre, ahol végre megpihenhettünk, és élelemhez juthattunk.” – összegezte röviden élményeit a csapat egyik tagja, az akkoriban mindössze 34 évesen már komoly turista- és hegymászómúlttal rendelkező Pick József.
Tábor a hegyen
Az expedíció útvonalául a Pamírban az egyik legkönnyebben járható utat az (ún. Lipkin-sziklák érintésével) jelölték ki, a mászás pedig négy lépcsőben; 4200, 5200, 6250 és 6800 méteren létesített táborok érintésével történt.
Az oroszok nagyon jó szervezőnek és házigazdának bizonyultak. Olyasféle pártfogóknak, akik mindent elkövettek azért, hogy a lehető legtöbben elérjék a csúcsot. Ez a résztvevők közel felének sikerült is, a mieink közül négyen – Tátrai, Honfi, Kristóf és Pick – tűzhették magukra az eredményt igazoló csúcsjelvényt.
A szovjetek az alaptábor kiépítése mellett mindenben a résztvevők segítségére voltak. Maximális mértékben igyekeztek levenni az alpinisták válláról minden terhet, számukra csakis egyetlen tennivaló akadt, feljutni a hegyre és épségben leérni onnan. Ebben komolyan szervezett orvoscsapat nyújtott segítséget, akik a magashegyi betegség legkisebb jelére is kíméletlenül intézkedtek. A magyar csapat legfiatalabb tagját, a tájfutó Sőtért, a csúcstámadás napján ilyen tünetekkel vették kezelésbe.
Az alaptáborban mindeközben óriási közösségi élet zajlott. A nagyjából 42 ott eltöltött nap során minden nemzet bemutathatta saját konyhaművészetét, beleértve természetesen a jellegzetes italait is, és kultúrájából is adhatott egy kis ízelítőt a többieknek. Az alaptábori programra egy ún. „Ki mit tud?” vetélkedő tette fel a koronát, ahol Tadzsikisztánról szóló kérdéseket kellett megválaszolniuk külföldi mászóknak. A legjobb eredményt a magyarok közül, Pick Jóska érte el, akit ezért egy díszes vázával jutalmaztak. A táborban felállított „áruház”-sátorban tulajdonképpen mindent kapni lehetett, amire a mászóknak akkoriban igénye lehetett. Sőt, olyan luxuscikkek is szerepeltek a palettán, amelyekhez a hétköznapokban csak körülményesen juthatott az ember. Így például kávéhoz, csokoládéhoz, vagy éppenséggel déligyümölcsökhöz. A mi hegymászóink napi hat dollárból gazdálkodhattak. Ez jó pénznek számított, egy dollárból például egy egész karton tejkonzervhez juthattak.
Az 1967-es expedíció komoly sikere volt a magyar hegymászásnak, ám nem szabad figyelmen kívül hagynunk néhány, a magyar csapat háza táján tapasztalható negatívumot, az „öreg” hegymászók fiatalokkal szembeni etikátlan viselkedését, mind a mászás előkészületeit, lefolyását és utóéletét követően. Ide tartozik a csapat tagjainak kiválasztása (az eredetileg tizenhárom főből csak Sőtért és Picket nevezték a teljesítménye, a másik négy mászót pedig a kapcsolatai alapján), a magyar társaságnak a hegyen nem egységes csapatként történő viselkedése, a többi nemzet hegymászójához való közömbösség és a mászás eredményeinek bizonyos mértékű megmásítása.
Sajnos az interneten mind a mai napig fellelhetők e nevezetes eseménnyel kapcsolatos valótlan állítások, melyek azon túl, hogy megmosolyogtatók, bizony csorbítják a magyar hegymászás becsületét.
Leave A Comment