Mo i Rana és térsége
Mo i Rana csendes, 18 ezres lakosú város a „távoli” északon. A térképre pillantva Norvégia közepén találjuk az ágas-bogas, 68 kilométer hosszú Rana-fjord északi végében, közel az ország földrajzi középpontjához és az Északi-sarkkörhöz. Bár június elején jártunk itt, a nyári hónap ellenére a szomszédos, hóval fedett magaslatok még téli túrára csábítottak.
Az Északi-fok, vagyis a Nordkapp meglátogatását és 1200 kilométer vezetést követően érkeztünk meg Norvégiában élő honfitársunkhoz, Orsihoz, az országot hosszában átszelő utunkat segítő kinti magyarok egyikéhez. A skandináv építészetre oly jellemző színes faházak alkotta rendezett utcakép a portájukon serénykedő emberekkel barátságos közeget sejtetett. Mint megtudtuk, az időjárás ez idő tájt engedi igazán a szabadban végzett munkákat, hiszen az év nagy része télies és sötét, míg a rövidke nyáron szinte folyamatos a világosság. Ez utóbbit aztán igyekeznek is kihasználni; ilyenkor végzik el a kerti munkákat és a házakon a szükséges karbantartásokat. Magunk csupán három napja jártuk az északi tájakat, az éjféli nap jelensége – az éjszakai órákban sem bukik a látóhatár alá a Nap – még mindig szokatlan volt, s jócskán felborította időérzékünket. Ezt igazán csak másnap éreztük a bőrünkön. Rá kellett jönnünk, hogy itt ilyenkor tényleg összefolynak a napok, és bizony óriási segítség lehet egy zsebben tartott óra vagy mobiltelefon.
Időzavarban
Orsi – ahogy a többiek is – a lelkét kitette értünk: helyi jellegzetességgel, tőkehalas vacsorával várt bennünket, amelyhez az alapanyagot nem sokkal érkezésünk előtt fia, Márk segítségével fogta ki a közeli fjordból. Másnapi programunk kapcsán csak annyit tudtunk, hogy érkezésünk előtt néhány órával tudta megszerezni számunkra a negyedik pár hótalpat. A késői órák beszélgetéssel teltek, sőt, mivel nem érzékeltük az átmenetet a napok között, a koraiak is. Csak nagy nehezen tudtuk rávenni magunkat és egymást a néhány órányi alvásra, amire pedig nagy szükségünk volt.
Csapatunk a hómezőn
Az új „nap” a skandináv nyárban „reggel” 10 órakor kezdődött. Eredeti tervünk a Saltfjellett-Svartisen Nemzeti Park, azon belül is a névadó, 370 négyzetkilométer kiterjedésű Svartisen-gleccser felkeresése volt, ám a korai időszak miatt – június eleje itt még annak számít – a gleccsert vastag hó fedte. Ezért alternatív lehetőségként a közelebb fekvő Mel-fjord fölé magasodó hegyeket vettük célba. A várost északkeleti irányban az E6-os országúton hagytuk magunk mögött, Mo i Rana nagy utasforgalmat lebonyolító reptere felé letérve, majd a 17 kilométer hosszú Langvatnet nevű tározótó északi partján haladtunk, míg a víztározótól északra, a Melfjordbotn halászfalú felé vezető útra kanyarodtunk.
A hegyek között futó keskeny, jól karbantartott utat mindkét oldalon több méteres hófal szegélyezte. (Téli időszakban az ország útjainak jelentékeny része járhatatlan, illetve eleve lezárt. Ekkorra megértettük, hogy miért; az utak takarítását ugyanis folyamatosan kell végezni, és nyilvánvalóan az alacsonyabb rendű utakra egyszerűen nincs kapacitás). Már elkezdődött az olvadás, ezeket az úttesten imitt-amott átfolyó patakocskák is jól jelezték. Norvégiában megszámlálhatatlan vízeséssel találkoztunk, ezen a rövidke szakaszon is akadt jó néhány, nem beszélve az ezek táplálta patakokról, amelyek miatt utunk tucatnyi hídon vezetett át. E tekintetben a legkedvezőbb időszakot fogtuk ki, mert olvadáskor nemcsak a zuhatagok száma, de azok vízhozama is a legnagyobb. Nagyzolás lenne azt mondani, hogy utazásunk végére már immunisak voltunk a látványra, ezzel ugyanis aligha lehet betelni.
„Mályvacukor-hegyek”
Mályvacukorként ragyogó hegyek
Melfjellett és a Tjønnfjellet (a fjellet szó hegyet jelent) közötti völgyben, az út szélén parkolva végre lábunkra csatolhattuk a hótaposót, amelynek norvég neve truger. A 858 méter magas Tjønnfjellet karnyújtásnyira tűnő csúcsa felé vettük az irányt, célunk a közeli tengeröbölre való kitekintés volt. Tőlünk nem messze, az 1294 méteres Høgtuva csùcsa látszott, amelyen a hasonló nevű, közel 10 négyzetkilométert lefedő gleccser is található. Ezt persze csak a térképről és vezetőnk lelkes beszámolójából tudhattuk, ugyanis ahogy a bevezetőben említett Svartisen-jégárat, így ebben az időszakban még ezt is hó borította. Tekintve azonban, hogy még egyikünk sem járt hótalpakon, már önmagában a „trugerezés” is hatalmas élményt jelentett.
A 3-4 méter magas havon járva könnyűnek, felszabadultnak éreztük magunkat, a havas tundra varázsa mindannyiunkra nagy hatással volt. A Nap hóról visszaverődő sugarai kellemes hőérzetet biztosítottak, s bár a „messzi” északon voltunk, még azt a luxust is megengedhettük magunknak, hogy pólóra vetkőzzünk, amelyre az egész norvégiai utunk során csak ebben a néhány órában adódott lehetőségünk.
A lakott területtől távol jártunk, a csendet csak az alattunk kígyózó úton nagy ritkán elhaladó autók zaja, a közeli völgyekben időnként lecsúszó hóréteg tompa puffanása, valamint társaim: Orsi, Györgyi, Marcsi és Janó beszélgetése, nevetése törte meg. A végtelennek tűnő vakító hómezőt, a szemet is nyugtató oázisokként helyenként szürke sziklák olvasztották át, amelyek napmelegítette „platniján” mi is gyakran megpihentünk.
Kitekintés a Mel-fjordra
Az induláskor közelinek tűnő végpont csak nem akart elérhető távolságba kerülni, így a több órányi, meredélyen való kaptatás után visszavonulót fújtunk. Mielőtt elindultunk volna a visszavezető utat is „kitáblázó” taposásaink mentén, még egy pillantást vetettünk a fehér tájra, amely a késődélutáni napsütés fényjátékainak köszönhetően hatalmas mályvacukorként búcsúzott.
Ha nem Észak-Skandináviában lettünk volna, minden bizonnyal szállásunk felé vesszük az utat, hiszen óránk koraesti időt, 18 órát mutatott. Mi azonban e véget nem érő napona már említett fjordot céloztuk meg, ahol egy remek halvacsorával fejezhettük be programunkat, ám ezúttal mi fogtuk a horgászbotot.
Szöveg: Lieber Tamás
Képek: Ferge Orsolya, Ostyáni János, Lieber Tamás
Leave A Comment