(Megjelent a Hídlapban, 2005. április 9-én)

Menekülő autók hada, zsúfolásig megtelt pihenő- és kirándulóhelyek, „turistának” öltözött városlakók. Igen, ez a húsvét hétfő. Csalhatatlanul, a maga valóságában. Ha tehetem, családommal, barátaimmal magam is elkerülöm ilyenkor azt a várost, ahová egyébként az életem köt, hogy társaságukban a természet nyugalmát, békéjét élvezhessem. Azonban ha elfoglaltságom engedi, mindig így teszek, nemcsak ekkor.

Menekülés a szabadba?

Ellentétben a természetet rendszeresen látogató turistákkal, sokan egy tartós napsütéssel kecsegtető március végi-április eleji napon érzik elérkezettnek az időt ahhoz, hogy éves „kötelezettségüknek” eleget téve magukra vegyék „túraöltözetüket”, és valami „jópofa” dolgot műveljenek a szabadban. Különösen igaz ez húsvét hétfőn, amikor, egy hangzatos, de mondvacsinált ürügy -„meneküljünk a locsolás, locsolkodás kényszerétől” – is elegendő ahhoz, hogy „betonlakó” embertársaink magukra erőltetett elszántsággal a hegyek, erdők felé igyekezzenek.

Túra a parkolóba

A legkevesebb kárt az ún. „parkoló kirándulók” okozzák. Őket onnan lehet felismerni, hogy kizárólag autós pihenőhelyeken ütnek tanyát. Arra, hogy elmozduljanak autójuk mellől, még egy fél órás sétaútra lévő természeti látványosság sem tudja rákényszeríteni őket. Azt vallják, hogy ők pihenni jöttek, nem pedig gyalogolni. Az már nyilván mellékes, hogy a pihenés számukra egyet jelent a főúttól 10 méterre lévő parkolóban való ücsörgéssel, grillezéssel, sörözgetéssel. Ottlétükre faszénmaradék, néhány, a tűzrakóhelyre dobott sörösdoboz és a szalonnasütéshez használt nyárs emlékeztet. A szemétgyűjtés ezeken a helyeken többé-kevésbé megoldott. A baj csak az, hogy ha a felügyelő szerv napokon belül nem intézkedik a hulladék elszállításáról, azt a vadállomány és a szél teszi meg helyette. „Betonlakók” számára is közkedvelt parkolóhelyeket térségünkben szép számmal találunk (pl. Vaskapu, Pilisszentlélek, Klastrompuszta, Búbánat-völgy stb.).

Rendbontás a természetben

A „betonlakó” kirándulók másik csoportjába azokat az embereket sorolom, akikben azon túl, hogy nem bírják a helyhez kötöttséget, minden ambíció megvan ahhoz, hogy valami bődületes ostobaságot csináljanak. Ők nem elégednek a parkolókban való ücsörgéssel, a népszerű túracélpontokat veszik célba. Ezzel még nincs is baj, de a viselkedésükkel annál inkább. A magukról és a szórakozóhelyeken elsajátított attitűdről megfeledkezni nem képes fiatalok ugyanígy ide tartoznak, mint a tényleges korukhoz illőnél jóval csekélyebb értelmi képességgel bíró felnőttek.

Ezek az emberek ahelyett, hogy otthon maradtak volna, rengeteg bosszúságot okoznak a tényleges természetjárók számára. Sokszor puszta jelenlétük is irritáló, mert képtelenek az alkalmazkodásra. Hangjuk, mert, hogy többnyire csoportosan járnak, messziről hallható, és csak jobb esetben az övék, rosszabb esetben mindez magnó bömbölésével is társul. Hordaszerű vonulásuk útvonalát letaposott vagy letépett és szétdobált vadvirágok – legtöbbször védett fajok – jelzik, pihenőhelyeikről a hátrahagyott szeméthalmok árulkodnak.

Emberdömping a nemzeti parkban

Térségünk egyik közkedvelt túracélpontja az Esztergomtól és Dorogtól is közel azonos távolságra lévő, a két város között elterülő Kis- és Nagy-Strázsa-hegy. Ám míg az előbbi hivatalosan is jóváhagyott, jelzett turistautat (Kis-Strázsa-hegyi tanösvény) birtokol, az utóbbi fokozottan védett jellegéből adódóan csak engedéllyel látogatható. Talán a Nagy-Strázsa-hegyben lévő barlangoknak, valamint az oldalán, tetején található sziklaalakzatoknak köszönhető, hogy ez utóbbi mégis sokkal népszerűbb, mint „kistestvére”. Kirándulókkal mi magunk is rendszeresen találkozunk, amikor a Sátorkőpusztai-barlanggal kapcsolatos teendőinket végezzük. Persze épp ez az az ok, ami miatt feladataink nemcsak a barlangra, hanem a környékére is kiterjednek. Különösen igaz ez olyan alkalmakat követően, mint a húsvét, vagy május elseje, esetleg pünkösd, amikor ha jó az idő, boldog-boldogtalan a hegyen van.

Azt, hogy a természetjárás etikettjét nem ismerő emberek több kárt okoznak, mint hasznot. a fentiek ismeretében bárki beláthatja (utólag talán még azok is, akikről cikkem szól). Azt, hogy ne szemeteljünk, már gyermekkorban megtanuljuk (illetve meg kellene, hogy tanuljuk). Nem az iskolában, hanem otthon. Sajnos azt már nem, hogy mit tegyünk a kiürült üdítős palackkal, sörösdobozzal, elhasznált alufóliával, ha nincs a közelünkben szemétgyűjtő. Rendszerint az alkalmilag összetákolt tűzrakóhelyek válnak ilyen esetben lerakattá. Pedig nem nagy energiával ezek az anyagok ugyanúgy le is vihetők egy konténerig, mint ahogy felcipeltük azokat.

Az már többnyire belátás dolga, hogy ne csak azért ne tépkedjük le a vadon termő virágot (még azt sem, amelyik egyébként nem védett, hiszen az egész terület védett – nemzeti park), mert a kezünkben percek alatt úgyis elhervad, hanem mert az ott szép, ahol megterem. Vagy, hogy ne rakjunk tüzet minden fa tövében, mert az könnyen ellenőrizhetetlenné válik. (A szabály különösen érvényes erre az időszakra, amikor az általános tűzgyújtási tilalom miatt még a kijelölt helyeken is tilos az ilyen cselekedet.)

Amikor az ember – köztük magam is, és Ön is kedves olvasó – eltervezi, hogy természetbe látogat, akár tudatosan, akár tudat alatt kialakít egy képet a tájról, függetlenül attól, hogy járt-e már ott korábban vagy sem. Ha gondolatban a természetet a maga érintetlenségében, békéjében látja, minden bizonnyal a valóságban is ezt szeretné megtapasztalni. Vigyázzunk a természetre, hogy az élmény ne csak az illúzió szintjén éljen.

Szöveg: Lieber Tamás