Szállodánk a kikötőbe sodródott jégtáblákkal. Innen látszik igazán, milyen közel is laktunk az óceánhoz
Az idehaza tapasztalható nyári kánikulából sokan vágyódnak hűvösebb éghajlatú tájakra. Így voltunk ezzel mi magunk is, bár nem ez volt a fő mozgatóerő, sokkal inkább egy egzotikus, számunkra kevésbé ismert ország felfedezése. A Csámborgó iroda még 2023 novemberében hirdette meg tizennégy fő számára 8 napos grönlandi útját, amelyhez korábbi túratársakkal, barátokkal együtt magam is csatlakozhattam.
A Jégfjordban tett első sétánk napjának délutánján gleccser-, illetve jéghegynéző hajótúrán vettünk volna részt. Az időjárás azonban nem volt túl kegyes hozzánk, ugyanis köd ereszkedett az öböl vizére. A kirándulás ilyen viszonyok között a kishajóval túl veszélyes lett volna, ezért ez a túra sajnos elmaradt. A hajókirándulásokat szervező társaság kárpótlásként egy következő napi, háromórás bálnalest ajánlott fel számunkra, ami nem kevésbé hangzott izgalmasnak, mint az eredeti program.
Fő a biztonság
Jéghegy testközelből
Másnapra az idő valamelyest kedvezőbb lett, a köd feloszlott ugyan, de a változatosság kedvéért szakadó esőre ébredtünk. Persze a látási viszonyok ennek ellenére megfelelőek voltak, így eső ide vagy oda, lelkesen készülődhettünk.
A hajó mérete miatt csoportunkat megfelezték és egymást váltva, 9, valamint 12 órakor szállhattunk vízre, magam a második turnusban. A kikötőhöz nem kellett sokat gyalogolni, hiszen a szálloda mögötti lépcsősor pontosan oda vezetett. Kishajónk a korábban vízre szállt társainkkal időben visszaérkezett, de a kikötőbe besodródott jégtáblák akadályozták a dokkolást. Úgy gondolom, hogy ez itt gyakori jelenség, mert a személyzet láthatóan rutinosan reagált; a hajó a tatjával közelített, és a vízsugár-hajtómű fúvókáiból kilövellt vízzel pillanatok alatt széttörte a jeget. Az utascsere gyorsan lezajlott. Megérkező társaink a bálnákra vonatkozó kérdéseinkre, mintha összebeszéltek volna (talán így is történt), válasz helyett csak fülig érő szájjal vigyorogtak. Arcuk mindent elárult.
Beszállás előtt mindenkit az iratai alapján azonosítottak. Ez is a biztonsági előírás része volt, aminek a hajó esetleges elsüllyedése vagy az utasok egyéb módon történő vízbe kerülése esetén van je-lentősége. Természetesen a dolgot nem szabad félvállról venni, mert a hajózás itt a jéghegyek és bálnák világában – még ha ezt próbáljuk is elbagatellizálni – veszélyes üzem. A kockázat a tapasztalt legénységnek köszönhetően természetesen minimális, de azért az esetleges problémákra nem árt legalább fejben felkészülni. Eligazításunk a hajón is folytatódott, itt legalább még 10 perc telt el a biztonsági előírások ismertetésével; hol találjuk a mentőmellényeket, mi a teendő akkor, ha vízbe esünk, vagy ha ne adj isten el kell hagynunk a hajót. A hivatalos hangvételt Imi megjegyzése oldotta: - Jó lenne eldönteni végre, hogy bálnanézőbe megyünk, vagy elsüllyedni!
Keresd a páraszökőkutat!
A víz felszínén hatalmas test tűnik fel (Sajnos a felbukkanó bálnákról ennél jobb fotót nem tudtam készíteni)
A két fős legénység láthatóan tudta, hogy az öböl mely részére kell navigálniuk a hajót, de a feladat mindenkinek szólt; figyeljük az árulkodó páraoszlopot.
A hajtómű felpörgött, a viszonylag nagy sebességgel induló hajóban mindannyian az ülésekbe préselődtünk. A kikötőtől néhány kilométerre eltávolodva egyszer csak lelassultunk, majd kapitányunk a motort is leállította. A csöndet a hajótesthez csapódó hullámok monoton zaja törte meg. Olyannyira látni akartuk azt, amiért idejöttünk, hogy lassan mindenbe azt képzeltük bele. Vicces, de még az ablaktörlőlapát nyikorgásában is e tengeri emlősök hangját véltük felfedezni (nem mintha tudnánk, hogy a valóságban milyen hangot adnak ki ezek az állatok). Talán úgy voltunk vele, hogy mindegy az, hogy eredményes lesz-e a hajókázás, mi bármit képesek vagyunk belehallucinálni. Az ábrándozásból a fényképezőgépek kattogása és a telefonok pittyegése térített vissza a valóságba.
A kilövellő páraoszlop sivító hangjára egyszerre kaptuk fel a fejünket, önkéntelenül is kutatva a hozzátartozó látvány után. Hogy végül ki kiáltott fel elsőként, arra már nem emlékszem, de ott volt előttünk. Sajnos annyira nem közel, hogy az állat szemébe is nézhessünk (talán nem is baj), de azért hosszú másodpercekig a víz fel-színén úszva így is megajándékozott bennünket a nem hétköznapi látvánnyal. A hajósok elmondása szerint hosszúszárnyú vagy púpos bálnával (ugyanannak a fajnak a két megnevezése) találkozhattunk. Az emlős nagyjából 15-20 másodperces felszínen tartózkodása – számára ez néhány lélegzetvételnyi időt, számunkra ugyanennyi páraszökőkút látványát jelentette – után, farokúszúját magasra emelve hosszú percekre lebukott az óceánba. Hogy később száz méterrel odébb ugyanazt az állatot láttuk-e, laikusként nem lehetett megállapítani. Mindenesetre több, egymástól nagyobb távolságra lévő helyszíneken megfigyelt bálnák valószínűleg különböző egyedek voltak, így a hajótúra során összességében talán 7 állatot láthattunk. A hosszúszárnyú bálna a nagyobb tömegű barázdás-bálnák közé tartozik, hosszúságuk a 15-18 métert, míg a felnőtt példányok súlya a 30 tonnát is elérheti. Táplálkozni nyári időszak-ban a sarki vizekbe „járnak”, míg párosodni és elleni télen a trópusi, szubtrópusi tengerekbe. Ilyenkor nyáron felhalmozott zsírtartalékaikat égetik.
Témák között tobzódva
Adott a változatos fotótéma
Bár „bálnavadászatra” jöttünk, azért – nem degradálva az általuk nyújtott nagyszerű élményt – nélkülük is bőven akadt volna fotó-téma. A parthoz közel hajózva apró halászfalvak látszódtak hangulatos színes faházaikkal, a vízen pedig óriási jéghegyek között kanyarogtunk. A koszos fehértől az áttetsző, kékes árnyalatú jégóriásokig, a kicsitől a nagyig a legkülönfélébb színű, méretű és formájú jégalakzat kerülhetett lencsevégre. A bőség zavarával küszködtünk, és már-már egymást túllicitálva kerestük az újabb témákat: – Láttad ezt? – Lefotóztad azt? – Nekem sikerült! – Ott van mögötted! – Ba..meg, bepárásodott a lencsém! – Lécci engedj a hajó elejébe! – Kíváncsi vagyok, hogy a te fotód milyen lesz!
Hiába döntöttük el számtalanszor, hogy elég volt, mindig akadt újabb téma, ami a memóriára kívánkozott. A fotózás kényszerének a hajó magasabb sebességre kapcsolása vetett végett. Egész egyszerűen ilyen tempónál (talán 60-nal is mehettünk, ami hajón imbolyogva soknak tűnik) már nem esett jól szakadó esőben a fedélzeten ácsorogni. A kikötőt a jéghegyek között szlalomozva közelítettük meg, amihez az ablaktörlő addigra már kellőképpen idegesítő nyikorgása szolgáltatta az aláfestő zenét.
Lieber Tamás
Leave A Comment