AZ ESZTERGOM-DOROGI-MEDENCE GEOLÓGIÁJA

Dorogi látkép a Nagy-Strázsa-hegyről

Ritkán gondolunk arra, hogy az a táj, ahol élünk, ami a szülőföldünk és otthonunk, milyen hosszú idő alatt alakult ki, és egyáltalán mi formálta olyanná, amilyen lett. Mi magunk is változtatunk rajta eleget, talán néha többet is, mint amit kellene. Azonban a természet alakító ereje még jelentősebb. Sokat formáltak rajta a Föld belsejében ható erők, az éghajlati tényezők és az élőlények is. Érdemes ennek a folyamatával megismerkedni, hiszen igazán megérteni a jelent csak e múltbéli dolgok tanulmányozásán keresztül lehet.

Az Esztergom-Dorogi-medence a Kisalföld legkeletibb nyúlványa, a Dunántúli-középhegységhez tartozó Gerecse és Pilis, valamint a genetikai szempontból az Északi-középhegységhez tartozó Visegrádi-hegység között alakult ki, így elmondhatjuk, hogy három nagytáj találkozásánál jött létre.

Az első 40 millió év

E táj ismert története körülbelül 235 millió évvel ezelőtt kezdődött a földtörténeti középkor első korának, a triásznak utolsó harmadában. Nagyon hosszúnak, felfoghatatlannak tűnik ez az idő. Az is, de ha tekintetbe vesszük, hogy Földünk 4,7 milliárd éves, akkor ez már nem is olyan matuzsálemi kor. Arányaiban annyi, mint a 70 éves idős ember korához képest egy körülbelül 3,5 éves kisgyerek, arról nem is beszélve, hogy a Földünk még csak élete delén van.

Talán az is fantasztikusnak hat, hogy térben is el kell távolodnunk néhány ezer kilométert az Egyenlítő felé, ha e táj eredetét vizsgáljuk. Akkor ugyanis még nem volt ennyi földrész, mint napjainkban, hanem az összes egyetlen óriási őskontinensben tömörült, amit Pangeának nevezünk. Ez éppen ebben az időben kezdett a mélyben lejátszódó különböző geológiai erők hatására kétfelé válni, majd tovább darabolódni, s a kettő között egy óceáni méretű öböl keletkezett, amit a kutatók Tethys-tengernek neveztek. (Nevét a görög mitológiából vették. Tethys a tengerek urának, Poszeidonnak volt a leánya, és Achilleusznak, a legyőzhetetlen görög hősnek az anyja.)

Esztergom-Kertváros egy részlete, a Palatinus-tó és a Nagy-Strázsa-hegy

A Tethys-tenger vize sekély volt, de lassan és folyamatosan süllyedt, ahogyan mind jobban távolodtak a kontinensek egymástól. Az Egyenlítőhöz közel a Nap felmelegítette, és mélyen átvilágította vizét, amelyben rengeteg alga élt, s amelyek az életműködésük során meszet választottak ki az ásványi sókban gazdag vízből. Ez előbb mésztej, majd mésziszap formájában leülepedett a tenger aljára, ahol a rárakódó újabb rétegek nyomására fokozatosan elveszítette víztartalmát, és egyre sűrűbb mész­iszappá, végül pedig kemény, tömör kőzetté vált, amit az anyaga után mészkőnek nevezünk. Emellett kémiai úton a vízben oldott magnézium- és kálciumsókból még egy másik kőzet rétegei is lerakódtak, ez pedig a dolomit. Ez utóbbi folyamat főként olyankor következett be, amikor hosszabb-rövidebb ideig időlegesen kimélyült a tengermedence.

A mészkő- és dolomitrétegek vastagsága több kilométeresre nőtt, miközben a víz mélysége az állandó süllyedés miatt alig változott. Ez így zajlott 35-40 millió éven keresztül, majdnem teljesen zavartalanul. Néhány méterenként azonban 1-2 centiméteres zöldes színű (vastartalmú) agyagzsinórok tagolják vastag padokra a kőzetet, jelezve, hogy kisebb mértékű változások azért ekkor is voltak.

Ennek a mészkőnek a színe világosszürke, kicsit sárgásbarna, de a régóta felszínen levő kopár sziklaszálaké az oldódások miatt kifehéredett. Dachsteini-típusú triász mészkőnek nevezzük, mégpedig azért, mert ott írták le e kifejlődés jellegzetes megjelenését először, s ahhoz nagyon hasonló, azzal szinte megegyező formát mutat az itteni is.

Ha Dorogról szétnézünk a medencét övező hegyek felé, vagy ha vesszük a fáradságot, és elmegyünk kirándulni a két Strázsa-hegyre, a Hungária-hegyre és a Nagy-Getére, akkor közelebbről is láthatjuk e kőzeteket, melyek keletkezéséről eddig szó volt.

Aprólékosan megvizsgálva a sziklákat, néhol még a tengeri eredet bizonyítékait, az egykori szív alakú kagylókat, a megalodusokat is felfedezhetjük.

Hogy mi van közvetlenül a felszín alatt, azt nem látjuk, mert eltakarják a feltöltődött üledékek, de a szén után kutató bányászok előbb a fúrások mintái alapján, majd a bányászkodás során a mélyben is tapasztalhatták, hogy ugyanez a kőzet, ami a hegyekben a külszínen, az a medence aljzatán is előfordul több száz méteres mélységben. A tokodaltárói bánya vágataiban pedig még az előbb említett megalódusokat is föllelhetjük, ahol az egykori algatelepek zónájában e kagylók óriási tömegeinek vázmaradványait figyelhetjük meg.

Hogyan került a mészkő és a dolomit, ez a két tengeri eredetű üledékes kőzet ide a mérsékelt övi szárazföld belsejébe az egykori trópusi, szubtrópusi vidékről?

Úgy, hogy közben a Tethys-tenger az őt körülfogó kontinensekkel együtt vándorolt az Egyenlítő irányából az Északi-sark felé. Ezt azért tehette, mert a szilárd földkéregnek a geológiai erők által kontinensnyi méretűre szaggatott lemezei a földköpeny felső részének izzó kőzetolvadékán, az asztenoszférán úsznak. Közben pedig valahogy úgy mozdulnak el egymáshoz képest, mint az összetöredezett jégtáblák a folyók felszínén; helyenként összetorlódnak, egymás alá buknak, elcsúsznak, vagy akár el is távolodhatnak.

A következő 123 millió év

A jura és a kréta időszak eseményeit foglalja magába 190 és 67 millió év között. Sokkal hosszabb idő, majdnem négyszerese a triász időszaknak, látszólag mégis kevesebb esemény történt, mint akkor, hiszen üledékképződés alig volt. De csak a felületes szemlélő számára tűnik így.

Földünk belső részei ritkán vannak nyugalomban, s az ott lezajló események nagymértékben alakítják a felszínt is. Így történt, hogy a triász végén hegymozgások zajlottak, s ezek a jurában végérvényesen kétfelé választották az őskontinenst, a kréta végére pedig kialakultak a jelenlegi szárazföldek alapformái.

A tektonikai mozgások összetördelték az addig viszonylag zavartalanul képződött kőzetek rétegeit. A hatalmas oldalnyomás hatására a megtöredezett táblák darabjai észak felé megbillentek, s ebből következően a déli peremük a térszín fölé emelkedett. Így jöttek létre az Esztergom-Dorogi-szénmedence két oldalán a DK-ÉNy-i csapásirányú mészkőhegyek, a dorogi Kálvária-hegy, a Kőszikla (vagy Hungária)-hegy, a Gete-hegy, a Hegyeskő és a másik oldalon a két Strázsa-hegy vonulatai. Valamennyi tenger a jura és a kréta időszakban is létezett, s ezt bizonyítják a szomszédos Gerecse hegység ősmaradványokban – főleg ammonitesekben – gazdag kőzetrétegei. Ez a tenger jóval sekélyebb volt, de ugyanakkor nagyobb kiterjedésű, mint a triászkori elődje, és a benne keletkezett üledékek vastagsága is vékonyabb a triászénál.

Vidékünkön azonban csak csekély mértékű volt a tengerelöntés a kiemelkedések miatt, de hogy mégis volt, azt bizonyítják egyrészt a Hungária-hegyen, másrészt a Nagy-Strázsa-hegyen talált halványrózsaszín, vagy sárgás mészkövek, amelyek szintén tartalmaznak ősmaradványokat, elsősorban pörgekarúakat, de ammoniteseket is ebből a korból.

A jurakori tenger sajátossága volt, hogy viszonylag sok mangán- és vasvegyületet tartalmazott, melyek impregnáló (átitató) hatásukkal szennyezték az idősebb, majd utólagos visszaoldódás, mállás útján a fiatalabb kőzeteket is. Például az esztergom-kertvárosi Palatinus-tó (tévesen nevezik Dorogi tónak is) magas mangántartalma is ezekből a kőzetekből oldódott ki.

A kréta tenger visszahúzódása után a felszínre került kőzeteket évszázezredeken keresztül a csapadék és a szél pusztította, így ennek is köszönhető, hogy az amúgy is vékonyka rétegek nagyobb része feldarabolódott, összetöredezett, és elszállítódott innét. Az itt maradó törmelék iszapja pedig leülepedve részévé vált a későbbi széntelepek fekükőzeteinek.

A hajnalkor eseményei

A 67 millió évvel ezelőtt beköszöntött földtörténeti újkor kezdetét, az eocént, hajnalkornak is nevezik. Ebben az időben itt a Dorogi-medencében is jelentős események zajlottak. Az Egyenlítő környékéről vidékünk már az északi szélesség 27. fokáig vándorolt a lemeztektonikai események hatására, tehát valahol ott lehetett, ahol most Líbia vagy Algéria helyezkedik el, vagy legalábbis azon a szélességi övezeten. Akkor még a Föld felszínének és légkörének átlagos hőmérséklete néhány fokkal melegebb volt, mint a mai. Így a jelenlegi sivatagi öv helyett azon a szélességen két évszakos csapadékos szubtrópusi éghajlat uralkodott, különösen az olyan partszegélyi mocsaras-lápos területen, mint amilyen a vidékünket is jellemezte.

A kedvező időjárási feltételek miatt dús és változatos növényi vegetáció jött létre. Itt előbb a korábbi kőzetek lepusztulásából származó agyagos, márgás, meszes, helyenként homokköves törmelékes üledékes kőzetek képződtek 0 és 100 méter között változó vastagságban. A nagy kiterjedésű mocsár fokozatosan tőzegláppá alakult a belesüllyedt töméntelen mennyiségű elhalt növényi anyagtól. Ez a rárakódó más egyéb üledékek nyomása alatt levegőtől elzárva bomlani kezdett, s megkezdődött az a folyamat, melyet szénülésnek neveznek, s amelynek során idővel barnaszén telepek képződtek, amelyek jelenkori bányászatának köszönhető a térség ipari fellendülése.

Dorogi látkép (részlet)

Ott, ahol a szénképződés folyamatosságát nem zavarta meg semmi, nagyobb vastagságú (6-12 méteres) úgynevezett főtelep alakult ki, és a fekükőzet (amire a szén rátelepedett) is tartalmaz gyenge minőségű szenet. A többi helyen az eocén kori lápvilágot az időszakonként előnyomuló tenger lepte el, és a lápok édesvizével keveredve egy sajátos állatvilág kialakulását és fejlődését segítette elő. Ezeknek a mésztartalmú vázmaradványaiból, valamint a hegyekből lemosott üledékek iszapjából összeállva sok helyen az egyes szénrétegeket édesvízi mészköves, márgás, agyagos beágyazódások választják el. Később az eocén időszaki tenger borította el a területet. A sós vízben elpusztultak az elegyesvízi (brakvizi) élőlények, s helyettük a trópusi tenger biológiai gazdagságát tükröző óriási méretű egysejtűek, a nummulitesek, mohaállatok és gumós mészalgák jelentek meg, s mellettük tengeri sünök, liliomok, rákok, korallok és díszes csigák, kagylók. Ezek főleg mészkőbe, márgába és homokkőbe ágyazódva maradtak fent. Mindebből kitűnik, hogy vidékünk az ősmaradványokat gyűjtők számára sok érdekességet rejteget.

Körülbelül 35 millió éve az oligocén időszak elején a pireneusi hegységképződések hatására a mi medencénk is jelentősen felemelkedett, és szárazföldi üledékek képződtek, így tarka agyag, homokos agyag és konglomerátumok (máshonnan ideszállított, itt összecementeződött törmelékek). Közben a mocsaras, lápos területeken ismét növényfelhalmozódás folyt, melyet 25 millió évvel ezelőtt az újra előrenyomuló tenger (az úgynevezett Szécsényi slír tenger) körülbelül 120-150 méter vastag homokköves és márgás képződményekkel fedett be, kedvező feltételeket teremtve ezzel az újbóli szénképződéshez.

Az oligocén időszak végén egy újabb hegységképző folyamatnak köszönhetően véglegesen szárazfölddé vált a medence, de tájunk akkori arculata még mindig nem hasonlított a maihoz. A miocén időszakban ugyanis a közeli Visegrádi-hegység és a Börzsöny területén egy igen jelentős vulkáni tevékenység folyt, melynek hatalmas mozgásai tovább darabolták, vetődésekkel szabdalták fel a medencét, egyes részeit kiemelve, más részeit pedig a mélybe süllyesztve. Az egykori összefüggő széntelepek, de a korábban képződött mészkő és dolomitrétegek is így még jobban feldarabolódtak, és a térben szétszóródtak. Egy nagyobb törésvonal mentén, mely a Vaskapu-hegy irányából nyúlik a medence déli része felé, a felnyomuló kőzetolvadékból andezit és dácit alakult ki, melyek két helyen, a Csurgó-hegyen és a Tábla-hegyen (más néven Koporsó-hegyen) felszínre kerültek. Mivel a környező üledék gyorsabban pusztult le, mint a keményebb, eróziónak jobban ellenálló vulkáni kőzet, így kibontódva geológiai érdekességként a medence belsejében az üledékes kőzetkifejlődések közepén idegen elemként jelenik meg ez a két kisebb vulkáni hegy, melyek genetikailag a Visegrádi-hegységhez tartoznak.

A miocén korban szárazra került terület erős lepusztulást szenvedett, tönkösödött, és a mainál sokkal kiegyenlítettebb képet mutathatott. A vulkánossághoz kötődően a mélyből feltörő hévizek a karsztosodásra különösen alkalmas mészkő és dolomitrétegek repedéseit, töréseit oldódási folyamatok során jelentős méretűre bővítették. Ezeket az üregeket óriási mennyiségű karsztvíz tölti ki a mélyebb szinteken, amely a terület egyik legnagyobb természeti kincse.

A felsőbb részek a kiemelkedésük után elvíztelenedtek, de az így visszamaradt üregekben, földalatti járatokban az egykori hévizek nyomán rendkívül szép és különleges ásványtársulások rakódtak le, melyeket a medence peremein található hegyekben a kőbányászat, valamint a mélyebb részeken a szénbányászat során ismertünk meg. Egy részüket sajnos leművelték, de a legszebbek közül némelyik még ma is létezik. Leghíresebb az 1944-ben napvilágra került, de csak 1946-ban feltárt Sátorkőpusztai-gipszbarlang, mely a gyönyörű aragonit-, gipsz- és kalcitkristályai révén világhírű lett.

Az Esztergom-Dorogi-medence mai alakját a jelenkorra nyerte el. A negyedidőszaki hegységképződések, kiemelkedések során kialakult a medencét övező hegykoszorú, majd a szintén negyedkori hatalmas szélviharok jórészt eltüntetve a felszíni egyenetlenségeket, 15–30 méteres lösztakaróval borították be a völgyeket, lejtőket. A Duna ma is hordalékával tölti fel a medencét, és az eróziós folyamatok a környező hegyekből lepusztítva, itt pedig felhalmozva a törmeléket teszik simává, egyenletessé a térszint.

Az utóbbi évezredben jelentős felszínalakító lett maga az ember, aki bányászattal, földműveléssel és a létesítményeivel (utak, épületek, stb.) szintén alaposan átalakította a környezetét.

Szöveg: Varga László

Kép: Lieber Tamás

(Lieber Tamás – Varga László: Csavargás a Kárpátok szívében – BEBTE, 2012)