BENEDEK ENDRE BARLANGKUTATÓ ÉS TERMÉSZETVÉDELMI EGYESÜLET

Az írás rövidített változata a HTM (Hegyisport és Turista Magazin) 2005. decemberi számában jelent meg

Túra a Laasi-völgyben

A Laasi-patak márványtömbök között kanyarog

Június végi észak-olaszországi túránk célja a dél-tiroli Vinschgau (Venosta-völgy) alapos megismerése volt. Igaz, egy évvel korábban jártunk már erre, viszont jócskán maradtak még fehér foltok számunkra, vagyis olyan területek melyek teljes felderítésére előzőleg nem futotta időnkből.

A Laasi-völgy a 75 kilométer hosszú Vinschgau déli mellékvölgyeinek egyike. Kevésbé látogatott, mint a nyugatabbra nyíló Martell-völgy (Martelltal), vagy a Schnals-völgy (Schnalstal), azonban bejárása az előbbiekhez hasonlóan ugyancsak számtalan látnivalót kínál. Ezek között igazi kuriózum is akad.

Autóval kaszálókon, legelőkön át

A rendezett, német hangulatú kisváros, a völgyfenékre (869 méter) települt, néhány ezres lélekszámú Laas központját elhagyva, autóinkkal kisebb családi parasztgazdaságok területén áthaladva (több helyen a házak kvázi udvarán vezették át a rendkívül jó minőségű az aszfaltcsíkot) kerültünk egyre magasabbra, miközben a táj fokozatosan kinyílt alattunk. A szerpentinező út miatt hol jobbra, hol balra lepillantva meredek kaszálókat és legelőket láthattunk, melyek mindegyikét az elmaradhatatlan locsolófejek végeláthatatlan sora öntözte. De honnan is származik ez az irdatlan mennyiségű, kifogyhatatlannak tűnő öntözővíz? Ha szemünket körbevezetjük a horizonton, mindenütt jócskán 3000 méter fölé nyúló hegygerincet látunk, melyek többségén még nyáron sem olvad el a hó, sőt helyenként igen nagy kiterjedésű jégmezővé, gleccserré alakult. A nyári időszak pedig nem elegendő ennek teljes felolvadásához, viszont így is bőven termelődik olvadékvíz. A gleccserek víztároló és -adagoló funkcióját használják ki évezredek óta az itt élő emberek, ugyanis Vinschgau kimondottan csapadékszegény vidék, az Alpok esőárnyékos zónájában fekszik, az évi csapadékmennyiség alig éri el a 400 millimétert.

A tikkasztó nyári napsütésnek kitett völgyszakaszt hátunk mögött tudva, kb. 1600 méteres magasságban, fenyvesek árnyékában, egy erdészeti út kezdetén, a tulajdonképpeni Laasi-völgy bejáratánál hagytuk a kocsikat, és a négy kerékről az apostolok lovára „nyergeltünk”.

Gyalogtúra a „márványvölgyben”

Az ipari vasút jó útjelzőnek bizonyult

Már csak azért sem hagyhattuk figyelmen kívül a laasi márványbányászat tulajdonképpen ipartörténeti jelentőséggel bíró infrastruktúráját, mert mi magunk is azt használtuk túránk első kilométerében. Az üzemi vasútvonal (Marmorbahn) vezetett ki bennünket a 15-ös számú túraútvonalra. A mindössze egy kilométeres szakaszt tehát vízszintes úton tettük meg (magát a vasutat a bányászok csak megadott napokon használják, ottjártunkkor éppen szünet lehetett).

A sínek közötti botorkálást hirtelen meredek emelkedés váltotta fel. Tőlünk balra a vadvizű Laasi-patak (az Etsch v. Adige folyó egyik oldalága) futott le nagy sebességgel, melynek vízhozamát a fölöttünk lévő bányaterületről alázúduló vízesés is növeli. A patak hihetetlen erejére a legjobb bizonyítékkal a fentebb lévő morénából (gleccser által felaprózott kőzet) származó, és partján egymásra hordott tonnás kőtömbök szolgálnak. Mivel a víz körülbelül 1500 méterrel feljebb elterülő gleccserekből származik, könnyen elképzelhető, hogy mi lehet itt egy-egy hirtelen esőzéskor, vagy az olvadás megindulásakor. A kőtömbök között felfedezhető a márvány (a mészkő metamorf, átkristályosodott változata) is, melyről úgy véltük, hogy vagy közvetlenül a felettünk nyíló bányatárók egyikéből került ide, de az is elképzelhető, hogy közvetve a patak által.

Fotós dilemmák

Időközben kissé eltávolodtunk a folyótól, és zöld füvű tisztásokat szeltünk át. Mivel itt a sziklák között alig van legeltetésre alkalmas terület, azt a keveset ki is használják, és többnyire tehenekkel „népesítik” be.

Itt nincs jelzett turistaút, a híd is alkalminak tűnik

Alkalminak tűnő fahídon

Közel másfél órás gyaloglás után – melyet mindvégig a 15-ös számú jelzésen tettünk meg – értünk az első pihenőhelynek kinevezett szerény gazdasághoz (Untere Laaser Alm), aminek közelében kisebb vízesést látogattunk meg. Indulásunk óta a patak bal partján haladtunk, de az egyetlen házból, valamint a hozzá tartozó istállóból álló épületegyütteshez – mely viszont már a túlparton található – kicsiny hídon átkelve jutottunk. Kirándulásunk során itt találkoztunk először emberekkel (a birtok gazdáival), valamivel később még az innen egy órányira található úgynevezett felső gazdasági épületnél (Obere Laaser alm) futottunk össze néhány német turistával, de sehol egyebütt az egész út során. Az erek, patakok által keresztül-kasul szőtt völgyben, ivóvízben sincs hiány. Szinte bármelyik vízfolyásban megmeríthettük poharunkat, hogy szomjunkat oltsuk. Egy dologra kellett csak figyelni, nehogy a legelőknek használt terület „túlfolyóit” csapoljuk meg.

Fényképezőgéppel a kezünkben különösen zavarban voltunk, a bőség zavarában, ugyanis nem volt könnyű eldönteni, hogy mit örökítsünk meg a látottakból. A fotózás eléggé időigényes tevékenység, és az időt illetően sajnos korlátozva voltunk. Így is gyakorta hangoztak el szánkból ilyesféle mondatok: „Nézzétek, ott egy vízesés, ami jól mutatna a fotón a felette lévő gleccserrel, de meg kellene várni, amíg a Nap a hátunk mögé kerül; arra pedig virágzik a rododendron, amit a mellette lévő kis patakocskával kellene lefotózni, és a teheneket sem kellene lehagyni a képről.” Mit is, hogyan is fotózzunk? Csapatunk tagjainak ilyenkor gyakran kellett rövidebb-hosszabb szakaszon külön utat bejárniuk, hogy a kiszemelt témák nagyrészt lemezre kerüljenek. Áldottuk is a digitális technikát, amiért nem kellett spórolnunk az expozícióval.

Ének a hegyekben

2004-ben egészen a gleccser tövéig jutottunk

Az alsó magángazdaságtól az elmúlt évben a 15-ös, illetve 27-es jelzés mentén egészen a Laasi-gleccser tövéig (kb. 3000 méter) jutottunk, ám akkor a hatalmas morénasáncon való átkelés felemésztette az időnket (erővel talán még bírtuk volna). A jégfolyamot tehát már nem érhettük el, a cél előtt vissza kellett fordulnunk, de így is nagyszerű felvételeken örökítettük meg a látottakat, és legalább aprólékos szemlélődéssel tölthettük a visszafelé vezető utat.

Idén júniusban szándékosan más útvonalat választottunk, vezetőnk javaslatára és a csoport összetételére való tekintettel könnyebbnek vélt terepet jelöltünk ki. A 15-ös ösvényről a 14-es vezetett fel minket a már említett felső gazdasági épülethez (maga a faház elsőre turistaháznak tűnt – az udvart, padokat és a forrást használhatják is a kirándulók – csak később tudtuk meg, hogy magánterületen voltunk). A „turistaházhoz” érve németországi vendégekkel találkoztunk. Feltehetően egy énekkar tagjai lehettek, akik kis nótáskönyvből helyi jellegű népdalokkal szórakoztatták egymást, majd néhány dal erejéig bennünket is.

Még mielőtt személyesen is megismerkedtünk Tirol kicsinyke részletével, egyetlen kép élt képzeletünkben e gyönyörű vidékről; méregzöld alpesi legelők, rajtuk békésen legelésző tehenekkel, a háttérben havas hegycsúcsokkal. Képzeletünkben a látványhoz hang is társult, mégpedig a jódlizó helybéliek jóvoltából. Nos, ezen a túrán nemcsak a látottak váltották valóra álmainkat, de úgy tűnt, hogy a hang forrását is sikerült meglelnünk.

Jól látható gyűrődések a hegységképző erőket demonstrálja

Jól látható gyűrődések a hegységképző erőket demonstrálják

A zenés ebéd után a völgytalp felett körülbelül 400 méterrel vezetett visszafelé utunk (13-as, 14-es számú ösvényen), melyről immáron madártávlatból szemlélhettük a völgyet kettészelő patak tajtékos folyamát, valamint annak túlpartjáról felszökő félelmetes mészkőfalakat. Nem kisebb óriások emelkednek itt, mint a Schluderspitze (3230 méter), Orgelspitze (3305 méter) és társaik, melyek havas, jeges csúcsaikkal – relatíve kis méretük ellenére igazi turista és hegymászócsemegék – sajnos most hiába hívogattak. A Laasi-völgy – a hozzá tartozó ormokkal, gleccserekkel – csakúgy, mint Dél-Tirol túlnyomó része, a magyar turisták számára szinte ismeretlen. Bízom abban, hogy írásommal többeket sikerült e terület felfedezésére csábítanom, hiszem ugyanis, hogy e „nyugalom szigetei” méltó vetélytársai lehetnek az immáron irdatlan tömegeket vonzó, agyoncivilizált tengerpartoknak.

Az írás rövidített változata a HTM (Hegyisport és Turista Magazin) 2006. januári számában jelent meg

Az értékes kőzet nyomában

Az egyik márványbánya bejárata

Annak, hogy egy helyet többször is meglátogatunk, bizony komoly oka van. Nem elégszünk meg a terület felszínes megismerésével, alapos benyomások megszerzésére törekszünk. Így gondolkodtunk a dél-tiroli Laasi-völgy első, sőt második bejárásakor is.

Miután magával a völggyel és formakincseivel többé-kevésbé megismerkedtünk, megfigyeléseink még mindig „felszínesek”, vagyis kizárólag a felszínre kiterjedők voltak. Egy olyan helyen azonban, ahol a hegy mélye is kincseket rejt és az a bányászat révén az ember számára is elérhetővé vált, mi sem tűnt természetesebbnek, mint, hogy magunk is a dolgok mélyére pillantsunk. Az igazság másik oldala pedig kétségkívül az volt, hogy túlságosan is érdekelni kezdett minket a térség múltja, történelme, melyre a válasz szintúgy a hegy belsejében rejlik.

Látogatás a hegy gyomrában

A laasi márványbányák szeptemberi felkeresése korántsem tűnt olyan egyszerűnek, mint elsőre gondoltuk. Jóllehet a településről szerveznek hivatalos bányabejárásokat, magára a művelési területre csak különleges engedéllyel lehet belépni. Tanasi vendéglátónk azonban minden bizonnyal – már csak a korára (83 év) való tekintettel is – köztiszteletnek örvendhet, hiszen rövid rábeszélése után a bánya vezetője szemet hunyt látogatásunk felett, s mint mondta aznap “véletlenül” nem lesz ellenőrzés.

Selejtes márványtömbök a bánya bejárata előtt

Gépkocsikkal Laast délkelet felé hagytuk magunk mögött, majd az úgynevezett Márványúton (Marmorstraße) emelkedtünk közel 1400 méteres magasságig. Innen a szerpentinező és több alagúton is átvezető üzemi utat már gyalogosan tettük meg, egy szakaszon a 9B jelzésű, igen meredeken kapaszkodó turistaúton rövidítettünk, s így értünk az 1567 méteres magasságban lévő, Weißwasserbruch („Fehér víz”) nevű bányaudvarhoz. Egymás mellett több táró is nyílik idefent, s mivel az egyikből munkagépek zaja hallatszott, a fejtés megtekintésének reményében ezen indultunk el a hegy belsejébe.

A kb. 30 méter magas és legalább 10 méter széles táró bejárata előtt hatalmas kőtömbök sorakoznak. Míg az egyik oldalon szabályosan metszett óriási téglaként rendezetten egymásra rakva, a másikon formátlan tömbök formájában, rendezetlen halomban. Vélhetően ez utóbbi a termelés során keletkező törmelék, selejt gyűjtőhelye, amiben azért – valljuk meg őszintén – „benne vannak” kisebb szobrok, kerti- vagy szobadíszek. Csak éppenséggel le kellene fejteni róluk a „fölösleget”.

Maga a bánya szabályos csarnokok hálózata, magasságuk legalább 30, szélességük körülbelül 10, hosszuk pedig 50-60 méter lehet. E csarnokok többnyire merőlegesen kapcsolódnak egymáshoz. A talajon a felázott márványpor ragadós agyagként tapad az ember lábára. A falakon a szabályos élekkel lemetszett tömbök nyomait láthatjuk, ebből adódóan maga az alagút is majdhogynem mértani téglatest formájú.

Részletek a bányából

Nagyjából 50 métert tehettünk meg az óriási folyosóban, amikor egy balkanyar után a fejtés frontjához értünk. A vágatban öt ember alkotta a műszakot, s ahogy a gépeket elnéztük, ennyi elegendő is üzemeltetésükhöz. Az egyik oldalt egy óriási, hidraulikus szerkezet bontotta, amely a falba egy hatalmas „stihl” fűrészt nyomott, kicsit odébb pedig egy drótos vágó szelte a tonnás márványtömböt.

A bányászokat láthatóan lefoglalta a saját munkájuk, a velünk való törődést egy bólintással – ez volt részükről a köszönés – elintézték. Beszélgetni nem is nagyon tudtunk volna, hiszen nagy volt a zaj. A fűrészek és a drót súrlódása, a gépek villanymotorjának zúgása minden egyéb hangot elnémított. A vágáshoz a szerszámokat állandóan hűteni kell, ehhez pedig vizet használnak, melyet folyamatosan vezetnek az elmetszendő felületre. Ez meg is magyarázza a mocsarasan felázott feküt (aljzatot), ahová ugyanakkor nagy mennyiségben ülepedik a vágás során keletkező por.

A szemünk láttára lemetszett tömbért egy óriási, villás rakodógép érkezett, mely az elszállításra váró kőzetet a bánya bejárata alatti kötélpályához szállította. Innen még hosszú, több lépcsős út vár a márványra, míg feldolgozásra a 600 méterrel lejjebb fekvő Laas városkába kerül. A 2-3 tonnás tömböt először drótkötélen átlebegtetik a völgy 300 méterre lévő túloldalára, majd vonatra rakják, amin két kilométert tesz meg. A vasút végállomásától egy meredek siklópályán engedik le majd 500 métert, a már említett feldolgozóhelyre.

Belépés tiltva a Weisswand oldalában

Kellőképpen fellelkesülve a fejtésen tapasztaltaktól és a bányászok közömbösségétől (szabadon „garázdálkodhattunk”), úgy gondoltuk, hogy még egy üreg meglátogatása belefér napi programunkba. A „Fehér víz” elnevezésű bányától keletre, a Márványúton nem kevesebb, mint nyolc kilométert legyalogolva Wandlbruch (Faltörés) nevű bányához értünk. A 10-es, valamint a 3-as turistaösvényeken valamicskét sikerült levágnunk a szerpentinekből, de így is kellőképpen kimerítő volt a tikkasztó napon való gyaloglás. Annak ellenére mondom ezt, hogy az utolsó kilométert hárman sikeresen lecsaltuk, felvetettük magunkat egy bányához igyekvő furgonra.

A Weisswand (2778 méter) oldalában létesített fejtőnél már nem jártunk szerencsével. Igaz az udvaron körülnézhettünk, sőt gyűjthettünk is, de a bányába nem léphettünk be. Mindezek ellenére nem voltunk csalódottak, hiszen számunkra a “nagy titokról” már fellebbent a fátyol.

Sírkereszttől a Capitolium lépcsőjéig

Laas temetője tele van műemléknek beillő, faragott márvány sírkövekkel

A Laas környéki hegyek, akárcsak egy sajt, tele vannak kisebb-nagyobb üregekkel. Ami messziről kicsiny odúnak, kőfülkének tűnik, az közelről hatalmas, ember által vájt kőkapu. A térségben jóformán nincs is olyan hegy, melyet ne fúrtak volna meg a bányászok, hogy hozzájussanak a ma már a mindennapi életben nélkülözhetetlen építő, illetve díszítőanyaghoz.

A laasi márvány felhasználása már a XV. században elkezdődött, a tényleges termelés viszont csak az 1850-es években indult meg. Olaszország talán közismertebb márványlelőhelye Carrarában található (itt külszíni fejtés folyik), de a kőzet minőségét tekintve a szakemberek a laasi márványt helyezik előbbre, ami állítólag csillogóbb és keményebb. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy a II. világháborút követően az USA kormánya 86 ezer keresztet rendelt Laasból az európai katonatemetőkbe, de a Washingtonban lévő Capitolium lépcsőjének alapanyaga is innen származik. Az 1950-es években néhány régi bányát újra megnyitottak a térségben, sőt kamionnal is járható utat építettek, hogy a Laasba szállított kőtömböket azonnal feldolgozhassák a márványüzemek, valamint azok a kézművesek, akik egyedi épületdíszeket, szobrokat, síremlékeket készítenek belőlük. Egyébként ahhoz, hogy megtudjuk mi minden készülhet márványból, elég egy rövid sétát tennünk Laas belvárosában. Az utcakövek, szökőkutak, köztéri szobrok mellett maga a templomépület, annak külső- és belső díszítései, oltára mind a helyi mesterek munkáját dicséri. Azonban ha igazán szép alkotásokat szeretnénk látni, keressük fel a helyi temetőt. Minden sírkő valóságos művészi remekmű, melyhez az alapanyagot a több mint ezer méterrel a város fölé emelkedő hegyek rejtik.

A laasi bányákban ma már a legmodernebb gépekkel fejtik a kőzetet, és mint fentebb láthattuk, a modernizálás a szállítás terén is végbement. A fejlesztésekhez ugyanakkor elengedhetetlen a szakemberképzés. Ez utóbbit szolgálja például a nemrégiben újból megnyílt Márványfeldolgozó Művészeti Iskola, amely egyébként a XIX században már működött Laasban, és ahol számos olasz és külföldi szobrász tanulhatja meg a márványfeldolgozás fortélyait.

Szöveg és kép: Lieber Tamás

GALÉRIA