Az utazás időtartama kiszámíthatatlan. Az út hol ilyen, hol olyan
A Csámborgó iroda szervezésében 2025 júniusában egy kis létszámú csapat tagjaként tizenkét napot töltöttem Pakisztánban, többnyire a Gilgit-Baltisztán régióban. A helyi túravezetők által összeállított és vezetett, elképesztően gazdag program során bepillantást nyerhettünk az északi országrész természeti és kulturális sokszínűségébe.
Negyedik pakisztáni napunk reggelén Skarduból Gilgit irányába haladtunk. A Gilgit-Baltisztán régió központját azonban későbbi napokra tartogattuk. Az Indus völgyében majd 200 kilométernyi autózás vár ránk, amelyből megközelítőleg 170 kilométert az S-1-es jelölésű főúton tettünk meg. Az aszfalt gyakran tűnt el az úttestről, ami így szakaszokban földúttá silányult, hogy azután minden előjel nélkül ismét aszfaltcsíkként vezessen. Ustad jó sofőrünk volt, bár néha a beláthatatlannak tűnő kanyarokban megkezdett előzéseivel a szívbajt hozta ránk. Ezt az érzést még inkább fokozta, hogy gyakran szemből is hasonló mentalitással irányított gépjármű érkezett. A dolog ellenszerét abban láttuk, hogy nem az utat, hanem a tájat figyeltük.
Ötödosztály
A bal oldali közlekedéshez már többnyire hozzászoktunk, de azért még utolsó nap is akadtak ebből adódó humoros pillanatok. Kikerekedett szemmel néztünk egy nagyot például, amikor 6-8 éves gyerekkel a bal elsőn gurult mellénk egy autó. Kellett néhány másodperc mire felfogtuk, hogy itt a kormány a másik oldalon van.
Az utakon azonban több, számunkra más szokatlan dolog is feltűnt, amelyeken szinte minden alkalommal ledöbbentünk. Például ilyen volt az, amikor a 80-nal robogó kisbusz tetején ülő embereket láttunk, vagy olyanokat akik a hátulján csimpaszkodtak, valahogy úgy, mint nálunk a kukásautókon szokás, 20-30 kilométer/órás sebességnél. Vagy amikor a személykocsik ablakában ültek az utasok és a tetőn könyökölve úgy beszélgettek egymással, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. A motorkerékpárokon nem volt ritka a három ember sem, de volt, hogy négyen préselődtek össze rajta. Azt pedig csak remélni tudjuk, hogy nem szó szerint.
Az Indus völgyében
Autós pihenő a főút mellett. Kaját is adnak
Utazásunk felénél az Astak-völgy bejáratánál tartottunk egy rövid mosdó- és kávészünetet. Egy picinyke motel és „Pepsi Cola” reklámfelirattal ékeskedő étterem található itt az út mentén, a maga pakisztáni egyszerűségében. Eddigi tapasztalataink alapján konstatálnom kellett, hogy ebben az országban nincsenek csöndesen csörgedező hegyi patakok. Minden hatalmas, vad és zajos. Különösen a nyári időszakban, amikor a magasan lévő hómezők és gleccserek a legnagyobb intenzitással és leghosszabb időtartamban kapják a Nap melegét. Ahol nagyok a hegyek, ott értelemszerűen a folyók is hozzájuk idomulnak. Ez alól az Astak-folyó sem kivétel; „mérgesen” tör utat magának az Indus irányába. Partján apró épületek, sufnik sorjáznak, köztük jó néhány „pottyantóssal”. A higiéniát itt a hely adottságaihoz méltán kell kezelnünk. De a lényeg, hogy a vízöblítés a maga természetes módján adott és sajnos látszólag a szemétszállítás is.
Az Indus völgyében autózva
Utunk e rövid pihenőt követően az erősen hordalékos, tejeskávéra emlékeztető színű Indust követve haladt, amely zabolázatlanul, vad kígyóként tekereg mély völgyében, útját mindkét oldalán hatalmas hegységek szegélyezik. A hegységek formájában és szerkezetében utazóként nem vesszük észre a különbséget, ám jó, ha tudjuk, hogy nem ugyanazt látjuk a folyó két oldalán. Folyásirány szerinti jobb oldalán a Karakoram, míg balján a Himalája terpeszkedik. És ha mindez nem lenne elég, a Gilgit folyó becsatlakozásánál feltűnik az Afganisztán felől betörő Hindukus is. Földrajzosként hatalmas élmény volt egy nézőpontból szemlélni a három hegységet és a két óriási folyót. Bár végig a Karakoram oldalán autóztunk, ezen a ponton tértünk rá a vonulat nevével fémjelzett, N35-ös számú autóútra, a „Karakoram Highway”-re.
A „Három hegység kilátóponttól” a híres Raikot hídig (Raikot Bridge), már csak úgy 50 kilométerünk lehetett hátra. Ez utóbbi hely volt a talán legjobban várt három napos programunk kiindulópontja. De még mielőtt ennek részletezésébe bocsátkoznék, nézzük, mit kell tudnunk erről a hihetetlen mérnöki bravúrról. A Karakoram autópálya részét képezi az Indus felett átívelő híd, ami 2008 és 2013 között újult meg a Karakoram út Khunjerabig terjedő szakaszának felújításával együtt, kínai-pakisztáni koprodukcióban. A hidat eredetileg a pakisztáni hadsereg mérnökei építették 1982-ben, lehetővé téve az addig elmaradott régiók gazdasági fejlődését, jóllehet komolyabb teherforgalmat a közelmúltban végzett felújításáig nem bonyolított. A megújult kétsávos Raikot híd boltíves szerkezeten nyugszik, hossza 150 méter körüli, vízfelszín feletti magasságára sajnos nem találtam adatot, 40-60 méteresnek becsülöm.
A hátam mögött három hegység (balról: Karakoram, Hindukus, Himalája) és két folyó (Gilgit, Indus) találkozása
A híd túlpartján kicsiny falu található. Néhány száz fős lakossága részben mezőgazdaságból, kukorica- és krumplitermesztésből él. A földműveléssel többnyire az asszonyok foglalkozhatnak, ugyanis a férfiakat egy ennél láthatóan sokkal veszélyesebb tevékenység köti le. Taxisofőrként dolgoznak. De nem ám akárhol. Hegyi utakon. Kizárólag nekik van joguk és lehetőségük a Nanga Parbat alaptáborához, illetve az úgynevezett „Tündérréthez” (Fairy Meadows) tartó turisták fuvarozásához. Persze a teljes szakasz autókkal nem járható, de egy körülbelül 17 kilométeres, ám rendkívül veszélyes szakasz igen. A szűk, hegyi szerpentineken nem kevesebb, mint 92 terepjáró, zömében Jeep közlekedik, elszánt, a tériszonnyal mit sem törődő sofőrökkel. Ezt az útvonalat a világ egyik legveszélyesebb útszakaszának tartják.
Autóval a szakadék peremén
Kisbuszunkat leállítva, három napra (két éjszakára) elegendő holmival szálltunk ki a rekkenő hőségbe. Bizony itt, 1400 méteren is tombolt a nyár. Nem mértük, de 30 Celsius-fok biztosan lehetett a hőmérséklet. Az út szélén magasodó támfalon utasaikra várva helybéli férfiak ücsörögtek vagy guggoltak. Hatunkat két újszerű állapotban lévő terepjáróba invitálták, Bécivel és Altaffal kerültem egy kocsiba, míg András Zele és Sunny a másik járműben helyezkedett el. Úgy tűnt, hogy embereink már vártak bennünket, így alig 10 percet töltöttünk a kocsiváltással. Az aszfaltút kényelmét és biztonságát röpke két perc alatt hagytuk magunk mögött, és máris kezdetét vette a kalandtúra.
A meredek emelkedőt hosszabb vízszintes szakasz követte, majd az egykori folyóteraszt elhagyva alig két autó szélességnyi szerpentin következett. A bal oldali közlekedés természetesen a hegyekben is érvényes, így a külső oldalon, a szakadék peremén haladtunk, amit természetesen kibírtunk viccelődés nélkül. Még kész szerencse, hogy nem láttuk be a kanyarokat, így azon sem kellett sokáig aggódnunk, hogy a szemből érkező autó miként fér majd el mellettünk. Valahogy mindig megoldották. A duda Pakisztánban az autók egyik legfontosabb tartozéka. Úgy tűnt, hogy sokkal fontosabb, mint a biztonsági öv. Ellenben ez utóbbival, mindenütt használták; a városokban az utak közepén sétáló felnőttek, szaladgáló gyerekek „ellenszereként” ugyanúgy, mint előzéseknél, vagy itt a hegyekben a veszélyes, beláthatatlan kanyarokban.
Várakozás a szembejövőkre
Az autó kerekei többnyire a szegélyköveket koptatták, már, ha egyáltalán voltak is ilyenek, legfeljebb csak jelzésértékkel bírtak. A korlátnak itt nemes egyszerűséggel nincs helye, hiszen fontos centimétereket foglalna el az útból. Abból pedig minden négyzetméterre szükség van. És ha ez még nem volna elég, sok helyen kőgörgetegek nehezítik a haladást. A sziklafalakról lepergő, omló darabok, csuszamlások miatt az út folyamatos karbantartást igényel. Voltak szakaszok, ahol ottjártunkkor is serényen dolgoztak a lenge öltözetű munkások.
Hosszú perceknek kellett eltelnie, mire élvezni kezdtem az út nyújtotta panorámát. Valóban szédítő volt. A Nanga Parbatról lenyúló Rakhiot-völgy (nem összetévesztendő a Raikot híddal) itt több száz méteres mélységbe vész, aljában a hasonló nevű, 14 kilométer hosszú gleccserből táplálkozó folyóval. Magát a jégfolyamot innen még nem láttuk, ám önmagában ez a hatalmas kanyon is szemet gyönyörködtető. A probléma csak annyi, hogy menet közben történő nézelődés nem zökkenőmentes. A szó szoros és átvitt értelmében egyaránt. Az autó rázkódik, az utas pattog. Kerestem a kapaszkodási lehetőséget, de négy végtaggal is eléggé korlátozottak voltak a lehetőségek. Mindenesetre vesekőzúzásnak is megteszi egy ilyen utazás.
Az út szélén parkoló autók számának gyarapodása láttán egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy megérkeztünk. A Google-térképen „Fairy Meadows Jeep Stop” felirat jelöli ezt a helyszínt, a hegyi falu, Tattu közelében. Az itt található látogatóközpont, hotel és étterem a Fairy Meadows-hoz vezető túrák kiindulópontja. Mi magunk is rendbe szedtük magunkat, a meleg ebéd is jól esett.
Míg az ebédet fogyasztottuk, túravezetőink a helybéliekkel tárgyaltak. Lovas vezetőket kaptunk a hátralévő majd háromórás útra. Hogy kik tarthatnak velünk, sorsolással döntötték el…
Lieber Tamás
Barna Béla és a szerző felvételeivel
Legutóbbi hozzászólások