Klaksvík városképe látványnak sem utolsó
A nap 2024. július 15-én is korán indult, hiszen már csak két napunk maradt a Feröer-szigetekre, és bőven volt még program a tarsolyunkban.
Míg az eddigi programok helyszínei – az előző napi sétahajózást leszámítva – közúton elérhetőek voltak, Kalsoy szigete azok közé tartozik, amely a főszigetekkel nincs szárazföldi kapcsolatban, így komphajó menetrendjéhez kellett igazodni. Tórshavn-tól Borðoy 40 kilométerre fekvő fővárosába, Klaksvíkba autóztunk hát, ahová próbáltunk a lehető leghamarabb érkezni ahhoz, hogy még időben a kompra hajthassunk.
Az autósokat attól függően, hogy helyi lakosok, előre váltott hajójeggyel rendelkeznek vagy turisták, különböző sávokban sorakoztatják, és ez utóbbiakat csak a többiek után engedik fel a kompra, még akkor is, ha ők értek elsőként a kikötőbe. Így előfordulhat, hogy az óránként induló komp (látszólag csupán egyetlen hajó járta a nagyjából az oda-vissza 1 órás távot) csak a második, esetleg harmadik körben tudja elvinni az embert. És természetesen visszafelé ugyanez a tortúra várhat ránk.
Igazából egyetlen dolgot tehettünk; reménykedtünk, hogy a turisták közül mi legyünk az elsők, na meg abban is, hogy aznap reggel ne akarjon túl sok helyi autós kompra szállni. Némileg megnyugtató volt az a tény, hogy Kalsoy hosszan elnyúló, 18 kilométer hosszú és csupán 1 kilométer széles szigetén (30,62 km2) alig néhány tucatnyi ember él, és talán nem mindenki erre a napra időzítette a nagybevásárlást.
Trøllanes falucska Kalsoy északi részén
Klaksvíkban reményeink szerint csak 1 órás várakozás várt ránk, így autóinkat „pole-pozícióba” helyezve lehetőségünk volt egy rövidebb sétát tenni a városban. Túl sok minden nem fért bele az időbe. Mindenképpen szerettük volna meglátogatni a közeli régi temetőt, ahová tudtuk, hogy az SS Sauternes hajókatasztrófa áldozatait temették. Az 1922-ben épített gőzhajó 1941. december 7-én egy heves viharban süllyedt el a partok közelében. Egy gyors fotó erejéig bepillantottunk a Ferencváros labdarúgócsapatát 2023-ban a BL-ből búcsúztató és így „híressé” vált feröeri csapat pályájára is, majd kényelmesen visszasétáltunk a kikötőbe. Itt ekkor már azzal szembesültünk, hogy a reggeli érkezésünkkor még töküres felhajtó, tele volt kocsikkal. És hát nemcsak turistával. Szerencsére még ha az utolsók között is, de éppen felfértünk.
Az utasokat a beszállítás után a komp ablaktalan alagsorába terelték, így a hajóútból semmit sem láttunk. Szerencsére ez az átkelés nem volt több fél óránál. Hajónk tehát a Borðoy szigeti Klaksvík öbléből indult, Kunoy sziget déli csücske mentén éles szögben nyugatra fordult, s így közelítette meg Kalsoy kikötőjét, Syðradalurt. Az elnevezések hallatán, mintha az északi mondák misztikus világába csöppentünk volna, a sziget látszólagos elhagyatottságáról is ez volt az első benyomásom. Pedig ikonikus helyszínre érkeztünk, amit egy világhírű alkotás tett halhatatlanná.
A filmnek ára van!
James Bond síremléke
Úti célunk nem volt más, mint az alig 14 főt számláló Trøllanes falucska, a „Nincs idő meghalni” (No Time to Die) című, 25. James Bond-film egyik forgatási helyszíne. A szigeten egyébként összességében sem élnek sokan, a négy településen egy 2021-es adat szerint összesen 79 ember lakik, a legtöbben Húsarban (33 fő), a legkevesebben pedig a kikötő falucskájában, Syðradalurban (5 fő). A maradék lakos tehát minden kétséget kizáróan mikladaluri illetőségű. A települések mindegyike a lankásabb keleti parton terpeszkedik, míg a nyugati partvonal több száz méteres, félelmetes sziklafalakkal szegélyezett. A kicsiny északi településre, Trøllanesbe négy alagúton át juthatunk, melyek közül a leghosszabb, az északi, 2,2 kilométeres.
2019-ig minden bizonnyal a sziget legfőbb látványossága a Trøllanesből körülbelül 40 percnyi sétára található Kallur világítótorony, valamint az innen kínálkozó elképesztően szép panoráma lehetett. Szerintem ma sincs ez máskép, legalábbis ami egy turisztikai attrakció élvezeti értékét jelenti. Az ide zarándokoló turisták egy része azonban valószínűleg más véleményen van, ők ugyanis a filmes helyszín miatt érkeznek. Az említett James Bond-filmben ugyanis itt hal meg a főszereplő, ennek pedig a szikla peremén 2021-ben (a COVID-világjárvány miatt ekkor mutatták be a filmet világszerte) felállított sírkő állít emléket. A helyi gazdák úgy tűnik, hogy jócskán profitálhatnak az üzletből, amit mi sem bizonyít jobban, mint az, hogy míg korábban szabadon kószálhatott erre az ember, a neves eseményt követően viszont minden felértékelődött; a faluból a szirtekre vezető ösvény használatért például személyenként 20 dán koronát kérnek (2024-ben ez nagyjából 10 ezer forintot ért). A filmes biznisz nyertese minden kétséget kizáróan az a 30 év körüli fiatal farmer, Jóhannus Kallsgarð lett, aki a 60 fős filmes stáb házigazdája volt a forgatás idején, és aki azóta az állattartás mellett hivatalos James Bond-túrák vezetésével egészíti ki jövedelmét.
Útban a Kallur világítótoronyhoz
Autóinkat egy kisebb parkolóban tehettük le. S bár a szigetre jutó gépjárművek számát a már említett komphajó kapacitása erősen korlátozza, jól láthatóan nem mi tizenketten voltunk az egyetlen csoport. A belépési pontnál (messziről nem tűnt annak) bankkártyánkat a fizimiskája alapján távolkeleti származásúnak tűnő, talán idénymunkát végző fiatal hölgy rezzenéstelen arccal húzta le, miközben a mellette észrevétlenül elosonni szándékozó kínai turistákat éles hangján parancsolta vissza.
Az út, bár emelkedett, nem volt meredek, ám vizenyős, helyenként süppedős talajon vitt. Az ösvényt, ahogy Feröeren másutt is tapasztaltuk, fák híján egymástól bizonyos távolságokra leszúrt karók jelezték. Időnk volt bőven, így nem kellett rohannunk, nem is nagyon akartunk, mert a táj valóban lenyűgöző. Kihasználva a gyakori megállókat, Herpai Imi földrajzos előadásra is ragadtatta magát, amit élvezettel hallgattunk volna, ha nem ott és akkor álltak volna meg a kínaiak is számunkra „túlvilági” hangon üvöltözni egymással. A rögtönzött földrajzóra így kénytelen-kelletlen félbeszakadt, igaz később azért volt lehetőségünk bepótolni. Ezen a délelőttön hűvös, nyirkos, ködös időt fogtunk ki, ami teljesen megszokott Feröeren. Annak mindenesetre örültünk, hogy legalább az eső nem esett (csak kicsit).
A bájos lunda a többi tengeri madárral ellentétben nem a sziklában, hanem füves teraszokon fészkel
A James Bond-sír mondhatni jellegtelen (gránit?) kőlap, igazából szinte csak a „kötelező” kattintás idejét pazaroltuk rá. Sokkal izgalmasabb volt az innen kitárulkozó panoráma az óceán végtelenjével és a Nestindar 787 méter magas, vitorlára emlékeztető sziklaszirtjével. A síremlék mögött alig néhány lépésnyire a sziget pereme már függőleges sziklafalként törik le az 500 métert is meghaladó mélységbe. A keskeny füves lejtőn kisebb lundacsapat költött. S bár merész vállalkozásnak tűnt a csúszós sziklaszélre lépni, néhányunknak sikerült elég közel férkőzniük ezekhez a bájos ábrázatú, egyébként felettébb kíváncsi, barátságos madarakhoz.
Az „angol titkosügynöktől” búcsút véve a közeli Kallur világítótoronyhoz sétáltunk. Ez egyike az öt legjelentősebb feröeri jelzőtoronynak, amely a mai napig a nemzetközi hajózást segíti a térségben. A Kallur, ahogy a többi hasonló építmény is a szigeteken, a 19-20. század fordulóján létesült.
A világítótoronytól alig párszáz méteres keskeny, mindkét oldalán mély szakadék szegélyezte ösvény vezet Kalsoy legészakibb pontjára, ami természetesen kihagyhatatlan az ide talán soha több el nem jutó turista számára. Némi tériszonnyal a pszichémben sikerült ezt a szakaszt oda-vissza megjárni. Arra gondoltam, hogy utólag biztosan megbántam volna, ha kihagyom. Egyébként annyira nem is volt vészes (nagy szélben azért elgondolkodtam volna a dolgon).
Az autókhoz rövidesen visszatértünk, majd a szigetek elhagyása előtt rövid kitérőt tettünk Mikladalurban. A település egy legendának köszönhetően Kalsoynak és úgy általában a Feröer-szigeteknek másik keresett látványosságát tartogatja. A 2,6 méteres, bronzból és acélból készült „Fókanő” szobra egy szomorú történetnek állít emléket.
Lieber Tamás
Leave A Comment