2013. január
Kalcitlemezek a Sátorkőpusztai-barlang Pünkösdi ágában
Az elmúlt néhány évben számos várt és kevésbé várt eredmény született a hazai barlangkutatás terén. Elég, ha csak az aggteleki Baradla-barlang trónfosztására gondolunk (már ami a leghosszabb barlangok listájának elsőségét illeti), vagy a Pilisben szisztematikus feltárások során kibontakozó hatalmas barlangrendszerre. A felsorolás azonban itt korántsem ér véget.
Az évente, általában novemberben megrendezendő Barlangkutatók Szakmai Találkozóján az utóbbi alkalmakkor meglehetős gondban voltak a szervezők, ugyanis az ilyenkor valamelyik nagyváros egyetemén, főiskoláján, művelődési házában tartandó, a barlangkutatás legfrissebb eredményeit bemutató előadások száma jócskán túlnőtt a hétvégi szimpóziumok időkeretén.
Ezzel csak azt szeretném szemléltetni, hogy bár az eredmények mértéke különböző, tulajdonképpen minden karsztos hegységünkben van miről beszámolni.
Az eredmények tekintetében a többek között a Pálvölgyi-, Mátyáshegyi-, Hideglyuk-barlangokat is magában foglaló Szépvölgyi-barlangrendszer, a Pilisben a Csévi-szirteken feltárult Ariadne-barlangrendszer, valamint a Tapolcán néhány hete több barlang összekötéséből megszületett barlangrendszer létrejötte a legfigyelemreméltóbb.
Ezek mellett a kisebb, de nem feltétlenül kisebb jelentőségű feltárásoknak is örülnünk kell.
Ilyen történt a Benedek Endre Barlangkutató és Természetvédelmi Egyesület (BEBTE) gondnoksága alatt álló Sátorkőpusztai-barlangban az elmúlt évben.
Klímahatások, mint előrejelző tényezők
A jelenlegi végponton
Az 1946-ban közel 50 méteres mélységig feltárt barlangrendszerben az 1958-1988 között tevékenykedő Kadić Ottokár Barlangkutató Csoport 1970-es években végzett feltáró tevékenységének legnagyobb sikere az addig ismert nagyterem alá nyúló, közel 25 méteres mélységig követhető Kadić-szakasz volt. Sajnos az agyagos aljzatba mélyített, fagerendákkal ácsolt, nyolc méter mély akna 1981-re annyira meggyengült, hogy spontán beszakadt, ellehetetlenítve a lejutást. Később célként fogalmazódott meg a szakasz ismételt feltárása, ám a feladatok összetettsége (aknamélyítés, a nagy mennyiségű törmelék felszínre való kitermelése), de legfőképp annak anyagi és emberi-erőforrás vonzata miatt egyelőre nem tűnik kivitelezhetőnek.
Az elmúlt évtizedben végzett tudományos vizsgálatok azonban meglepő eredményeket hoztak ebben a barlangban is, többek között az egykoron csodaszámba ment képződmények, valamint a barlang kialakulásának tekintetében. A minták laboratóriumi elemzése (ásványi összetétel, kormeghatározás stb.) érdekes, korábban nem gondolt megállapításokat hozott, és ugyanilyen meglepetéssel szolgáltak a terepi munkák is. Ez utóbbiak betetőzését jelentette egy, a 2012 januárjában megkezdett, és azóta több alkalommal megismételt klimatológiai méréssorozat is.
Jóllehet a barlangok klímáját állandónak gondoljuk, azonban a felszínnel összefüggő változások, még ha azok kevésbé érzékelhetőek is számunkra, jelen vannak. Elég, ha csak a légnyomás-változásokra (légkörzések irányának változására), a bejárat közelségétől függő hőmérséklet-változásokra, a befolyó vizek klímamódosító hatásaira gondolunk, és természetesen nem szabad figyelmen kívül hagynunk az emberi tényezőket is (kilélegzett szén-dioxid, világítótestek hatása stb.).
A Sátorkőpusztán végzett mérések (Stieber József jóvoltából) túlnyomórészt a kb. 45 méteres mélységben fekvő Benedek Endre-teremben zajlottak. A terem északi végpontját jelentő Disznófürdő-rész már az 1960-70-es évek kutatóinak fantáziáját is felkeltette, ám a nagymennyiségben kitermelt agyag, azon túl, hogy egy kicsiny gömbfülkés, de agyagos termet eredményezett, nem hozott áttörést. Ha akkor végeztek volna műszeres észleléseket, valószínűleg nem hagyták volna abba a munkát, annál is inkább, mert mint utóbb kiderült, mindössze 30-40 cm-re(!) jártak az új részektől.
A végpontból kiáramló levegő, környezeténél 1-2 Celsius-fokkal magasabb hőmérséklete, valamint a csak műszeresen érzékelhető légáramban jelen lévő, megszokottnál magasabb szén-dioxid légteres járat jelenlétére hívta fel a figyelmet. Ennek felderítésére szerveztük meg márciusi táborunkat.
A Pünkösdi-ág
Munka közben
A március közepén végzett munkálatok a korábban kb. 4 méteres hosszban, 1-2 méteres szélességben, 1,5 méteres, majd a végpont felé egyre szűkülő belmagassággal rendelkező Disznófürdő-terem kimélyítésével kezdődött.
A Disznófürdő teljes hosszban történő kimélyítése lehetővé tette a végpont relatíve kényelmes megközelítését (korábban csak a vékony testalkatú kutatók juthattak el idáig). Ezzel egy időben, kb. 40 centiméteres süllyesztést követően vékony hasadék, valamint az innen kiáramló huzat igazolta a korábbi mérések helyességét.
A következő bontási munkálatokra Pünkösd hosszú hétvégéjén került sor, a tulajdonképpeni bejutásra pedig Pünkösdhétfőn. A kutatók a törmelékkel erősen feltöltődött bejáratot átbontva egy kb. 6 méter hosszú, képződményekkel (főként gipsz- és kalcitkristályokkal) gazdagon kitöltött folyosóba jutottak.
Első pillantásra, noha ez a felfedezés eltörpül a bevezetőben említettektől, egyből felismertük tudományos jelentőségét. Tudniillik ez a barlang 1946-os feltárását követően, mint „A KRISTÁLYBARLANG” vonult be a köztudatba. Sajnos különleges – elsősorban hévizes eredetű – képződményeinek szinte hírmondója sem maradt a feltárást követő folyamatos rongálások következtében. A Pünkösdi-ág feltárásával egy picit ebből a múltból kaptunk vissza. Olyan képződmények váltak megismerhetővé, „kézzelfoghatóvá”, amelyekről eddig csak a korabeli leírásokból, valamint az idősek elbeszéléseiből értesülhettünk.
Az új szakasz feltárása, továbbkutatása az idei év nagy feladata lesz. A kutatók bíznak abban, hogy a barlang hamarosan újra régi fényében tündököl majd.
Szöveg és képek: Lieber Tamás
Leave A Comment