2006.

Útban a kráterre

Útban a kráterre

A komphajó parancsnoki hídján nagy a tolongás. A kapitány vendégei vagyunk. Az öreg tengerész elemében van, kérdések nélkül is ontja a szót. A horizont alá bukó Napkorong eközben vöröses pásztával satírozza be a tengert. A fémmonstrum egyszer csak lassítani kezd, s hangos nyikorgás közepette émelyítő szagok árasztják el a hajótestet.

Még mielőtt egy komphajó kezdődő katasztrófájára gondolna a kedves olvasó, el kell mondanom, hogy semmi ilyesmi nem történt. Csupán a Lipari-szigeteki Vulcanóra (minden vulkán névadójára) történő megérkezésünk pillanatát próbáltam érzékeltetni. A fémes csörömpölést vízi járművünk leereszkedő rámpája okozta, míg a „kellemetlen” szagokkal maga a sziget köszöntött bennünket.

Vulcano ideális táborhely egy vulkánexpedíció számára. Nemcsak azért, mert ez fekszik a legközelebb Szicíliához, következésképp ide a legolcsóbb a hajójegy, s nemcsak azért, mert a sziget infrastruktúrája lehetővé teszi a gépjármű, adott esetben autóbusz behajóztatását (amire a hét sziget közül még a főszigeten Liparin van lehetőség), hanem azért is, mert a látnivalók sokszínűsége (persze mind a vulkánossággal kapcsolatos) eleve több napos elfoglaltságot nyújt. Mellesleg a sziget kempingje (Togo togo) számos helyi és szigetközi túra kiindulópontja lehet.

Bemelegítés Vulcanellón

Vulcanello, Vulcano félszigetén

Vulcanello, Vulcano félszigetén (a háttérben a fősziget, Lipari)

Megérkezésünk másnapján, ellenállva a fősziget közel 400 méteres központi kúpja (Gran Cratere) csábításának, a mindössze 123 méterrel táborhelyünk fölé magasodó Vulcanellót néztük ki magunknak. Célunkat a hasonló nevű félszigeten, jó minőségű aszfaltos úton közelítettük meg. Az út mentén hangulatos, jellegzetesen mediterrán stílusban épült, fehérre meszelt hétvégi házak sorjáznak, a telekhatárokat színpompás növényekkel, köztük a domináns bougenville-lel befuttatott kerítések jelzik.

Vulcanello és Vulcano különálló szigetként képződött, s csak a két tűzhányó működése kapcsolta össze őket, geológiai léptékkel mérve nem is olyan régen, Vulcanello 1550-es, mindez idáig utolsó kitörése során. Persze a „hídépítést” jó testvérhez méltóan megosztották egymás között, Vulcano 1771-ben, majd 1888-90 között járult hozzá a néhai tengerszoros feltöltéséhez. A munka olyan jól sikerült, hogy az átjáróban keletkezett két öböl lehetővé tette kikötők létesítését is. (A sziget korábban tengeri rablók kedvelt tartózkodási helye volt.) A nyugati oldalon (Porto di Ponente) ma a jachtkikötőt és a strandot találjuk, a keletin (Porto di Levante) pedig az utasforgalom bonyolódik.

Vulcanello kevésbé figyelemreméltó (legalábbis ezt gondolhatjuk a tengerpartról) ezért általában túl sok időt nem is szentelnek rá a turisták, akik többnyire megelégednek a vulcanói Nagy Kráterről kínálkozó látképpel. Hogy mennyire be tudja csapni magát az ember az ilyen képzetekkel, magam is igazolhatom. Azonban már vulcanellói sétánk első 20 percében rádöbbenünk a valóságra. A látkép szenzációs (nemcsak a Nagy Kráterrről készíthetjük innen a legjobb felvételt, hanem a szomszédos szigetekről is, különösen a szinte karnyújtásnyira lévő Lipariról és a tőle északnyugatra elterülő Salináról.

Vulcanello krátere erősen erodálódott. Külsejét és belsejét sűrű macchia borítja, ám a fel-, valamint a kráterbe levezető ösvény viszonylag jól járható. A 60 méter mély kráter alján néhai kénbányászatra utaló nyomokat fedezhetünk fel. Erre utal a kb. 8 méter hosszú, mesterségesen mélyített alagút. A sziget utóvulkáni jeleit korábban csak a „főszigeten” véltük felfedezni, ám Vulcanello úgy látszik „csendestársként” semmiben sem akar elmaradni testvérétől. A kráter mélyén diszkrét, de félreismerhetetlen záptojásszag utal a kénhidrogén jelenlétére, ami a táróban már-már elviselhetetlenné erősödik. Igyekeztünk egy levegővétellel végigfürkészni a falakat, hátha találunk valami érdekeset.

A meglepetésre már a szabadban, a kráter belső falán bukkantunk. A szenzációt egy 6-8 négyzetméteres falszakasz szolgáltatta, ahol nagy mennyiségű kén- és gipszkiválás mutatkozott hihetetlen formagazdagságban. Ezen a kicsiny felületen legalább két óra hosszat elidőztünk fényképezőgépeinkkel. A kristályok, melyek a Nap besugárzási szögének módosulásával színüket és formájukat változtatták, jószerivel kifogyhatatlan fotótémát szolgáltattak.

Kénes kényelem

Kénvirágzás

Kénvirágzás

Az átlagos nyári napon (a perzselő klímában) bármennyire is csábító a Nagy Kráter, túránkkal érdemes megvárni a hűvösebb délutáni órákat. Ne feledjük, a hegyen nincs árnyékot adó fa, ahová a Nap hője elől elbújhatnánk, ráadásul a sötét színű vulkáni por is ontja magából a meleget. A déli és kora délutáni órákat ha időnk engedi ne a hegyen, hanem a tengerparton töltsük. Mire eljutunk erre a paradicsomi szigetre általában már túl vagyunk a Vezúvon és az Etnán, vagyis ha úgy tetszik, minden okunk megvan rá, hogy lazítsunk egy picit. Porto di Ponente fekete homokos tengerparti fövenyét napozásra is használhatjuk, de ha úszni támad kedvünk, itt a nagy hajóforgalomtól védett helyen ezt is megtehetjük. Egyedül csak a medúzákra kell felkészülni. Nem mérgező, de kellemetlen tud lenni a csípésük. De ha inkább egy parti sétára vállalkozunk, azt a földnyelv másik oldalán, Porto de Levanteban érdemes elkezdeni. Az éttermeket és ajándékboltokat gyorsan elhagyhatjuk, s néhány perc múlva már a kikötőben találjuk magunkat. A kénhidrogén záptojásra emlékeztető szagát itt érezhetjük a legerőteljesebben, ami nem véletlen, ugyanis milliónyi apró nyílásból törnek felszínre a kénes gázok, gőzök. A kikötő szomszédságában találjuk a híres iszapfürdőt, melynek forró gázokkal átjárt vizét elsősorban reumatikus és bőrgyógyászati panaszok orvoslására ajánlják. Ha valaki nehezen viseli el magán napokon keresztül a kén átható szagát, jobban teszi ha az innen mindössze 10-15 méterre lévő tengervízben való áztatást választja.

Furcsa érzés szembesülni azzal, hogy egyazon sziget átellenes partjait nem ugyanaz a tengervíz mossa. A levantei oldal vize ugyanis meleg, sőt helyenként kifejezetten forró, ráadásul a feltörő gázok sűrű buborékfelhőkként szakadnak fel a tengerfenékről. A meleg, pezsgő tengervíz bágyasztó, de testet, lelket pihentető hatása miatt érdemes legalább egy fél órácskát pihentetni fáradt tagjainkat. Mi is így tettünk, amikor a partfalat nézegető társunk szenzációs színekben megjelenő ásványkiválásokra hívta fel figyelmünket. A látványért különösebben nem kellett megerőltetni magunkat. Miközben a sekély vízi kőgörgetegeken át odaevickéltünk, jó néhányszor ledöntött lábunkról a közeli kikötőbe beálló, vagy éppen onnan elhaladó hajó keltette hullámzás. Nem volt nehéz horzsolásokat összeszedni. Említettem már, hogy cseppet sem veszélytelen dolog ez a vulkanológia?

Gázfürdő az alkonyban

Kárterperem

Kárterperem

Délután négy óra tájban láttuk elérkezettnek az időt Vulcano fő látnivalójának felkeresésére. Bár nem a Nagy Kráter (391 méter) a szárazulat legmagasabb pontja, azt a szigetet övező kalderaperem délkeleti oldalán találjuk (Monte Aria, 500 méter), központi elhelyezkedése miatt a sziget belső területeiről mégis innen kaphatjuk a legpontosabb képet. A típusos rétegvulkáni felépítményre a sziget főutcájáról ágazhatunk le (kb. 2 kilométerre a kikötőtől). Ha szerencsések vagyunk a kúp lábánál elhelyezkedő “beléptető kaput” odaérkezésünkkor már zárva találjuk, ami nem azt jelenti, hogy lőttek a túrának, hanem azt, hogy nem kell leperkálni a három éve bevezetett három eurós belépti díjat. Persze ha szemfülesek vagyunk, ki is kerülhetjük az őrt.

A sziget utóvulkáni jellegzetessége a kráter peremén, valamint annak belsejében tapasztalható meg a leginkább. A perem egy részén szinte áthatolhatatlan a számtalan szolfatára által kibocsátott gáz- és gőzfüggöny, de a 183 méter mélyen lévő kráterfenék is tartogat meglepetéseket.

A kráter szabályos, viszonylag lapos, tálszerű formája hatalmas energiák tanúbizonysága. Vulcanus istenségnek kovácsműhelyében 1888-90 között igencsak komoly dolga akadhatott, mert kalapácsával úgy szórta a szikrákat (bocsánat, sziklákat) hogy azok beterítették a vulkán peremét és külső lejtőit. Körtúránk során ezeket a gigantikus vulkáni tömböket figyelhetjük meg, melyeket repedezett felszínük miatt kenyérbombának nevez a tudomány.

Néhány évvel ezelőtt jóval kisebb intenzitással működtek a kráterperemi szolfatárák, az ösvényen minden gond nélkül végig lehetett sétálni. 2006-ban azonban olyan tömény volt a gázfelhő, ráadásul olyan szélességben tört fel, hogy egy légvétellel nem is nagyon lehetett átsétálni rajta. Muszáj volt megkerülni, ha nem akartuk kockára tenni egészségünket. Bizony komoly problémát okozhat szervezetünknek a különböző vegyi összetételű gázok hosszú időn át tartó belégzése. A gázok a nyálkahártyával érintkezve savas közeget képeznek, aminek roncsoló hatása közismert. Az ilyen jellegű vulkántúrának hasznos kelléke lehet tehát a gázmaszk (melyet univerzális szűrőbetétekkel idehaza is beszerezhetünk).

Vulcano kráterében, a szolfatárák üregében pazar kénkiválások vonzzák a tekintetet. A szemünk előtt keletkező kénvirágok a leglenyűgözőbb formákban válnak ki. A kicsiny barlangocskákban miniatűr cseppköveket is felfedezhetünk, melyek a karsztos formákhoz hasonlóan sztalaktitokat és sztalagmitokat formáznak. A függőcseppkövek végén viszont nem víz-, hanem kénessavcseppek láthatók. Az üregek méretükből adódóan természetesen nem járhatók, de a bennük lévő magas hőmérséklet (kb. 80-100 °C), valamint gáztelítettség miatt a bejárás megkísérlése nagyobb méret esetén sem lenne javallott. A szolfatárák a különböző karbonátok mellett elsősorban ként (erre utal elnevezésük) hoznak a felszínre. Itt Vulcanón ez olyan nagy mértékben jellemző, hogy a XIX. században komoly ipar fejlődött kitermelésére. Persze a skót Stevenson rabokkal működtetett kénbányáját maga a hegy számolta fel 1888-ban, amikor két évig tartó kitörésével minden emberi létesítményt elpusztított. Az elnéptelenedett sziget, melyet Stevenson örökösei jó pénzért eladtak az olasz államnak, ma kizárólag a turistákból él. Hogy ebbe mikor szól bele a hegy, nem tudhatjuk!

Csínján bánjunk a vulkánnal

Gázfüggönyben (Fadgyas F. Gábor, Szabó Zoltán)

Gázfüggönyben (Fadgyas F. Gábor, Szabó Zoltán)

A Vulcano kráterébe való leereszkedést a helyi vulkanológusok nem ajánlják ugyan, de nem is tiltják, tehát saját felelősségünkre van bízva a dolog. Mindenesetre nem árt az elővigyázatosság, mert bármily szelídnek tűnik a hely, végtére is egy működő tűzhányóval nem illik lekezelően bánni. A kráterbe csak olyankor szabad leereszkedni, ha a széljárás, illetve a légnyomásviszonyok ezt megengedik. Abban ez esetben, ha a gázfüggöny tartósan a kráterfalhoz simul óvatosan leereszkedhetünk a többé kevésbé alternatív ösvényen, viszont mindenképpen tekintsünk el a túrától, ha a gázt szétterülve látjuk a kráterfenéken (mivel a gázok mellett magas a szolfatárákból kiáramló vízgőz mennyisége is, a jelenség jól látható). Ha már lent tapasztaljuk meg a viszonyok megváltozását, ne késlekedjünk a kimászással. Az életünk múlhat a gyors felismerésen! Ugyancsak nem ajánlatos leereszkednünk esőben sem.

Szöveg: Lieber Tamás

Fotók: Lieber Tamás, Szabados Gergely