2001. április 18.

Beszálláskor még szép napnak néztünk elébe

Beszálláskor még szép napnak néztünk elébe

Van, akinek már pusztán a tengeri hajózás említése is felborzolja az idegeit. Nem kell vízre szállnia ahhoz, hogy kellemetlenül érezze magát, elég csak elképzelnie, ahogy kicsiny hajójával ringatózik a végtelennek tűnő hullámzó víztömegen. A legtöbben azonban nem ijedünk meg attól, ha tengerre kell szállnunk, hiszen mindig is erre vágytunk; kis hajóval hasítani a hűs habokat, élvezni a határtalanság nyugalmát. Mígnem egyszer csak történik valami…

Néhány évvel ezelőtt [2001 tavaszán] dél-olaszországi kirándulásunk kapcsán a Szicíliától északra elterülő héttagú szigetcsoportot, a Lipari-(vagy Eoli-) szigeteket is felkerestük. Bázisunkat a Szicília partjaihoz legközelebb eső Vulcanon rendeztük be. A sziget bejárásán túl, tervünk a 20 km-re lévő aktív vulkán, a Stromboli felkeresése volt.

Vállalkozásunk kivitelezéséhez először is megfelelő hajót kellett találnunk negyvenfős csoportunk számára, majd a nekünk is tetsző szintre lealkudni a felkínált árat. Az egyik maszek hajóstársaság Viking névre keresztelt 100 személyes turistajachtját sikerült végül is kibérelnünk a másnapi kirándulásra.

Reggel 8-kor, kellemesnek mondható időben indultunk Vulcanótól. A tengert enyhe szellő borzolta, ám ez cseppet sem zavart bennünket. Mindenki a látvánnyal volt elfoglalva, na meg azzal, hogy végre régi vágya teljesült, hajóúton vesz részt a „nagy vízen”. A Lipari-szigetek közötti hajókázás egyébként sem nevezhető unalmasnak. Számos sziget és számtalan szirt bontja meg a tenger monotóniáját, szép sziklaalakzatok, hullámverte partfalak, pazar formák és színek vonzzák az utazó tekintetét.

Vulcano körülhajózását a fősziget Lipari meglátogatása követte. A sziget horzsakőbányájánál kötöttünk ki néhány percre, ahol a gyűjtők nemcsak e habkönnyű, és háztartásunkban is praktikus kőzetféleségből tölthették degeszre zsákjukat, hanem a szobadísznek beillő obszidiánból is kedvükre válogathattak. E két vulkáni produktum ugyanis hatalmas mennyiségben van jelen ezen a szárazulaton, és míg a „vulkáni üvegnek” is nevezett obszidián „haszontalanul” hever mindenütt, a horzsakövet (tajtékkő v. habkő) ipari mértékben, elsősorban a kozmetikai célokra bányásszák.

A gyűjtés végeztével a szomszédos Salina („Sósziget”) körbehajózása következett, majd a milliomosok szigetét Panareát vettük szemügyre. Panarea nemcsak egzotikus miliője révén hatott furcsának számunkra, hanem érdekes parti formái révén is. A hatszögletes bazaltkiválások érdekes alakzatot „elefántbőrt” rajzoltak ki a meredek falakon.

Készül az ebéd

Készül az ebéd

Amíg hajósaink a helyi specialitásokból összeállítandó ebédünkön dolgoztak, kikötöttünk a sziget egyetlen városkájában. Ha néhány percre is, de jól esett szilárd talajt fogni. Az idő ugyanis indulásunk óta szelesebbre változott, és kezdett kellemetlenné válni az állandó, és egyre erőteljesebbé váló imbolygás. Na persze némileg alkalmazkodott szervezetünk a ringatózáshoz, és lehet, hogy hozzá is szoktunk volna, ha időnként nem szakítjuk meg holmi partraszállással. A móló szilárd betonja, mintha táncolt volna lábunk alatt, a hajóról lelépve részegek módjára dülöngéltünk. Belső fülünk egyensúlyozó szerve űzött tréfát velünk. Az átállás persze ebbe az irányba mégis könnyebben ment, hamar „kijózanodtunk”, sőt, az étvágyunk is megjött.

A menü spagetti tészta volt, kagylóval, tintahallal és egyéb, számunkra ismeretlen tengeri herkentyűvel körítve. Talán azért, mert az ebédet egy viszonylag védett öbölben fogyasztottuk el, és azért is, mert félve a hajóút kellemetlen hatásaitól, senki sem mert reggelizni, dupla adagot is leengedtünk gyomrunkba e különleges étekből. Mindennek persze ekkor még nem tulajdonítottunk különösebb jelentőséget.

Hamarosan ismét a nyílt vízen táncolt hajónk, következő állomásunk, Basiluzzo szirtje felé tartottunk. A meredeken leszakadó sziklafalak pazar öblöket képeztek, számos hullámvájta (abráziós) barlanggal. Április lévén nem dőltünk be a türkizkék színben csillogó víz hívogatásának, hideg ez még ilyenkor.

Éles fordulóval derékszögű kanyart vettünk, és előttünk, ha lassan is, de kezdett kibontakozni a párából a folyamatosan pipáló Stromboli sziluettje.

Bazaltos partszakasz, az ún. Elefántbőr

Bazaltos partszakasz, az ún. Elefántbőr

Ahogy közeledtünk az aktív vulkánhoz, úgy vált egyre tekintélyesebbé alakja. A ritmikus időközökben kilövellt vulkáni felhők vad táncot jártak a hegy fölött. Igen, jól látjuk. Odafent viharos a szél. A tengeren egyelőre ebből még nem sokat érzünk, bár kétségtelen, már itt sem a reggeli szellő fújdogál.

Nemsokára kikötöttünk, hátizsákjainkat gyorsan magunkhoz vettük és már ugráltunk is le a hajóról. Célunk Stromboli 926 méter magasan lévő csúcsának elérése volt. Az elmúlt évek kellemes tapasztalatait (azelőtt már kétszer is gyönyörködtünk odafent a kitörésekben), szerettük volna megosztani társainkkal. A nagy létszám ellenére sem volt gond a haladással, ideális tempóban küzdöttük a métereket. Ahogy egyre feljebb értünk, úgy bontakozott ki előttünk-alattunk a mélykék, immáron haragos tenger. Az út háromnegyedénél jártunk már, amikor erős széllökések emlékeztettek arra, hogy miért is hívják a helyiek a Lipari-szigeteket Eoli- azaz szeles szigeteknek. Gyakoriak ugyanis a szélbetörések, mivel nincsenek hegyek, melyek útjukat állnák. A vihar olyannyira felerősödött, hogy a vulkáni kitörésekkel nem tudtunk, akartunk foglalkozni, mindaz másodlagossá vált. Sokkal jobban kellett figyelnünk arra, hogy az orkán nehogy kibillentsen bennünket egyensúlyunkból, ami a nagy támadási felülettel rendelkező hátiszákos ember esetében nem is volt nehéz feladat számára.

Már a csúcs közelében jártunk, amikor döbbenten tapasztaltuk, hogy nemcsak a szél viselkedik ellenségesen, hanem a felhők is „leengedték a függönyt”. A leszálló tejfölszerű ködben jóformán az orrunkig sem láttunk, mindeközben apró permetben szitálni kezdett az eső.

Útban a hegyre

Útban a hegyre

Korábban nem volt részem hasonló élményben, és bevallom, hogy nem is szeretnék még egyszer ilyen szituációba keveredni. Hogy miért nem fordultunk vissza, amikor már láttuk, hogy elromlott az idő? Nos, a hegy háromnegyedénél járva, már jó néhány meredek szakaszt leküzdve szembesültünk ezzel a problémával. Innen már könnyebbnek és biztonságosabbnak tűnt a csúcs elérése és a hegy lankás túlfelén történő leereszkedés, mint a hátraarc az innenső, szakadékos oldalon.

Közvetlenül a csúcs alatt, nulla látótávolság mellett, persze már a korábbi elhatározás sem tűnt jó döntésnek, de már késő volt, hogy ezen változtassunk. Szerencsénkre a felhők nem álltak meg a Stromboli tetején, hanem tovább ereszkedtek. A fehér paplan fölé kerülve már nem okozott gondot a tájékozódás, sőt olykor-olykor még a látvány is többeket elragadtatott. Ha nem egy működő vulkánon történik mindez, talán még hosszú percekig csodáltuk volna a természet színjátékát, ám mivel tisztában voltunk a valós veszélyekkel, menekülőre fogtuk a dolgot. A vulkáni porral vastagon borított, egyébként szélárnyékos oldalon, már biztonságos körülmények között ereszkedtünk le a kikötőhöz.

A felhők leereszkednek ránk, a látótávolság gyakorlatig nullára csökken

A felhők leereszkednek ránk, a látótávolság gyakorlatig nullára csökken

A mobiltelefonon értesített hajóskapitányunk kijött értünk (mindaddig a nyílt vízen várakozott), majd miután gyorsan beugráltunk a Viking fedélzetére, Lipari (vagyis a fősziget) koordinátáit táplálta a navigációs műszerbe. Amiről mi a hegyet járva nem tudtunk, az az volt, hogy időközben a tengeren is kitört a vihar. A kompjáratokat is leállították a több méteres hullámok miatt. Hajósainknak persze nem sok választásuk volt, hiszen a nyílt vízen ők sem bírták volna sokáig, Stromboli kikötőjét sem használhatták, lévén az erős hullámzás könnyen a betonfalnak csaphatta volna a hajót, és persze bennünket sem hagyhattak magunkra. Innen a legközelebbi dokkolóhely Lipari védett öblében található, ami normál viszonyok mellett is legalább kétórányira volt. Ekkor már éreztük, hogy nem sok jó vár ránk.

A dübörgő hullámok vad táncra kényszerítették hajónkat. A reggeli lassú keringő, egy rockkoncert tombolásává változott. Érdekes, hogy az ember friss levegő iránti igénye ilyen szélsőséges helyzetekben is fennáll. Odakint dühöngött a tenger, a fedélzeten átcsaptak a hullámok, az égből eső szakadt, mi mégis itt tartózkodtunk szívesebben, mint a levegőtlen, kellemetlen szagú belső helyiségben.

Hajónkra várva már az esti viharban

Hajónkra várva már az esti viharban

Az ebédkor elfogyasztott kagyló és tintahal mintha életre kelt volna, az árral szemben úszó lazac módjára, leküzdötte szervezetünk ellenállását és visszatért kiindulási helyére (ami jelen esetben a tengert jelenti). A magukra, állóképességükre oly büszke egzisztenciák is sorra behódoltak e kényszerű parancsnak, és a hajókorláton átbukva könnyítettek magukon.

Négy kemény órát éltünk túl az éjszaka sötétjében hánykolódva. Lipari kikötőjének fényei megváltást ígértek, ám itt sem ment minden zökkenőmentesen. Miután három ember sikeresen kiszabadult a hajó fogságából, és végre fix talajon állhatott, a móló betontuskójához rögzített hajókötél a rángatózás hatására elszakadt, a hajó pedig visszasodródott a nyílt vízre. Harmadik, negyedik próbálkozásra sikerült mindenkit szárazra tenni.

Viharvert csapatunk szánalmasan festhetett, mert a hajósok – talán a történtek után felelőséget érezve irántunk – elosztottak maguk között, és saját lakásaikba invitáltak. Ezt a kedvességet azóta sem felejtettük el, sőt időközben módunkban állt viszonozni.

Szöveg és képek: Lieber Tamás