A tavak - A tómedencék genetikai típusai - A tavak földrajzi elterjedése

A TAVAK. A TÓMEDENCÉK GENETIKAI TÍPUSAI. A TAVAK FÖLDRAJZI ELTERJEDÉSE

A köznyelv a szárazföld nagyobb állóvizeit nevezi tavaknak. Forel definíciója: tónak az olyan stagnáló víztömeget nevezzük, amely a talajnak a tengerrel közvetlen kapcsolatban nem álló, minden oldalról zárt mélyedését tölt ki.

Különböző mozgások, így a vízszintes áramlások, függőleges cirkulációk stb. a tavakban is jellegzetesek, sőt a tavak jelentős részén vízátfolyás is van, hiszen tápláló és levezető vízfolyásaik is lehetnek. Ez esetben a folyóvizek felé is pontosan el kell határolni a tó fogalmát. Ennek úgy tehetünk eleget, ha kimondjuk, hogy átfolyás esetén akkor beszélünk tóról, ha annak sebessége nem elég a tó víztömegének teljes turbulens átkeveréséhez, és ha hatását a szél által kiváltott, valamint a hőmérsékleti és kémiai eredetű sűrűségkülönbségekből származó vízmozgások mértéke felülmúlja.

A szárazföldeknek nem a tavak a kizárólagos állóvizei. A fertő, a mocsár, a láp ugyanebbe a fogalomkörbe tartozik.

A szárazföldi víz döntő többségét a tavak tárolják. Összkiterjedésük (mintegy 2,5 millió km2) Magyarország területét több mint 25-szörösen meghaladja, számuk milliós nagyságrendű, és a legkülönbözőbb típusú földi tájakon előfordulnak.

A tómedencék genetikus típusai

Tómedencék sokféle módon keletkezhetnek. Csoportosításuk elsősorban a kialakító erőhatások szerint történhet. A tómedencék gyakoribb típusai a kialakító folyamatok szerint:

Endogén erők

1. Kéregmozgások:kimélyítéses medencék (tektonikus árkok, kibillent rögök közötti mélyedések, epirogenetikus süllyedékek); elgátolásos medencék (tektonikus mozgással elzárt tengerek, tektonikus küszöbbel elzárt völgyek, gyűrűszerű felboltozódások)

2. Vulkáni folyamatok: kimélyítéses medencék (kalderák, maarok); elgátolásos medencék (vulkáni anyaggal elzárt mélyedések, kráterek)

3. Egyéb: elgátolásos medencék (endogén eredetű hegyomlások)

Exogén erők

1. Glaciális erózió: a., Jégtakarók: kimélyítéses medencék (glintlépcsők előtt, sziklamedencék, túlmélyítéses csorgó tavak); elgátolásos medencék (hullámos fenékmoréna-felszínek); b., Hegységi gleccserek: kimélyítéses medencék (nyelvmedencék, kárfülkék, túlmélyített gleccservölgyek); elgátolásos medencék (végmoréna vonulat mögött, gleccserjéggel elzárva)

2. Termokarsztos folyamatok: kimélyítéses medencék (eltemetett jégtömbök, illetve talajjég utólagos olvadása útján)

3. Folyóvízi erózió: kimélyítéses medencék (üstök); elgátolásos medencék (lefűzött kanyarulatok, elhagyott medrek, folyóhátak mögött)

4. Karsztosodás: kimélyítéses medencék (oldásos mélyedések: dolina, uvala stb.); elgátolásos medencék (mészkicsapódásos gátak útján: tetarata lépcsők)

5. Eolikus folyamatok: kimélyítéses medencék (deflációs mélyedések); elgátolásos medencék (homokfelhalmozódások között, mögött)

6. Tengerpartok fejlődése: elgátolásos medencék (tengerek vízszintcsökkenése útján, turzások, delták révén)

7. Tömegmozgások: kimélyítéses medencék (felszín alatti üregek beszakadásával); elgátolásos medencék (hegyomlásokkal, csuszamlásokkal)

8. Élővilág hatásai: elgátolásos medencék (korallgátak, hódgátak stb. útján)

Kozmikus hatás

Kimélyítéses medencék (meteorit-becsapódás következtében)

Antropogén hatás

Kimélyítéses medencék (külszíni bányászat mélyedései); elgátolásos medencék (völgyzárógátak útján, tengeröblök elzárásával)

Endogén eredetű tómedencék

Bár a földi tavaknak csak kisebb része helyezkedik el endogén eredetű medencében, azok mégis a tavak fontos csoportját alkotják. A tektonikus árkokban és az epirogenetikus süllyedékekben ugyanis általában jelentős méretű, a Föld legnagyobb tavai közé tartozó állóvizek találhatók. Az ároktavak pedig egyúttal a legmélyebbek is. Ebbe a csoportba tartozik Földünk legnagyobb tava, a jórészt szerkezeti süllyedéket kitöltő egykori tengermaradvány, a Kaszpi-tó és a rangsorban 3-4. helyen álló Viktória- és Aral-tó. Az ároktavak jobbára a fiatal töréses-vetődéses szerkezetek jellemzői. Hosszan elnyúlt alakjuk is kialakulási módjukra utal. Ilyen a Közép-Szibéria déli peremén elterülő Bajkál-tó - a Föld legmélyebb tava. A Föld legnagyszerűbb ároktósorozata a Közép- és Kelet-afrikai-árokrendszerben alakult ki. Legismertebb tagjai a Kivu-, a Tanganyika-, a Nyassza, a Bajkál mellett a Föld legjelentősebb ároktavai. A távolodó lemezszegélyeket jelző árokrendszer északi részének hosszabb szakasza (Vörös-tenger, Akabai-öböl) tenger alatt fekszik, de elvégződése ismét szárazföldön fut (Szír-árok), jóllehet az árok talpa a földfelszín legmélyebb nyílt depressziójának számít. Itt helyezkedik el a Föld legalacsonyabb víztükrű tava, a Holt-tenger. Tekintélyes mélysége (398 m) és alacsony fekvése (-405 m) miatt feneke a földkéreg legmélyebb kriptodepresszióinak egyike. Az ároktavak között is előfordulnak kivételesen sekély vizűek (pl. Balaton).

A kéregmozgások révén elgátolt medencéknek csupán alárendelt szerepe van a tóképződésben. Fontosabbak a vulkanikus eredetű tavak. A krátertavak leggyakrabban inaktív kráterekben foglalnak helyet. Többnyire kisméretűek, viszonylag mélyek és kerekded formájúak. Valamivel nagyobbak és szabálytalanabb alakúak kalderatavak, viszont csaknem szabályos körök az egykori vulkánembriók helyén keletkezett apró maarok. Kráter- és kalderatavak: Albano, Nemi, Bolsena (Lazio), Japán, Indonézia, Kamcsatka vulkáni vidékein, Crater-tó (Oregon - USA), Szent Anna-tó (Erdély). Maar tavak: Rajnai-palahegységben (Eifel), Francia-középhegységben (Auvergne).

Exogén eredetű tómedencék

Glaciális tómedencék

Az exogén erők közül a jég felszínformáló munkájának tómedence-kialakító hatása a legjelentősebb. A Föld tavainak többsége glaciális eredetű. Mind a glaciális letarolás (exaráció), mind az akkumuláció területét kifejezett tógazdagság jellemzi. Mindenekelőtt a pleisztocén során eljegesedett területek tósűrűsége kiemelkedő, és ez egyaránt vonatkozik a kontinentális jégtakarók és a hegységi jégárak visszahúzódásával jégmentessé váló zónákra. Így a Föld glaciális eredetű tóvidékei döntően két övezetre koncentrálódik: horizontálisan Észak-Amerika és Európa északi felére, vertikálisan pedig a jelenlegi és a pleisztocén glaciálisaira jellemző hóhatár közötti sávra.

A jégtakaró letaroló munkája révén hullámossá vált nyers sziklafelszín vápái a leggyakoribb természetes tómedencék közé tartoznak. Ezek a Kanadai- és a Balti-pajzson egyaránt általánosan elterjedt sziklamedencék legtöbbször kőzetminőségi különbségek következtében vagy törésvonalak mentén alakultak ki. Általában nagyméretű tavak sorakoznak az egykori jégperem közelében. Jégperemi tavak, pl. Észak-Amerika legnagyobb tavai: (Nagy-Medve, Nagy-Rabszolga stb.) és az Öt-tó (Felső-tó, Michigan, Huron, Erie, Ontario). A csaknem szabályos körív mentén elhelyezkedő tósorozat nagyjából a jég letaroló tevékenységének peremét jelzi.

A jégtakarók által felhalmozott morénaanyag hullámos felszínén szinte megszámlálhatatlan az elgátolt tómedencék száma. Európában Svéd- és Finnország déli részén, és még inkább a Germán- és Lengyel-alföldön jellegzetesek.

Gleccserek alkotta tómedencék

A hegységi gleccsererózió a kárfülkék kivésésével és a gleccservölgyek szakaszos túlmélyítésével teremt a jég elolvadását követő időre tómedencéket. A kártavak (tengerszemek) vize a kárfülkék szálkőzetből gyalult, többnyire lépcsős kijárata mögött duzzad föl. Olykor egy fülkében több tó is van. Európában az Alpok és a Pireneusok mellett a Kárpátok több részletén - főleg a Magas-Tátrában és a Déli-Kárpátokban - töltik ki tengerszemek az egykori gleccserek kárfülkéit. A Balkán-félszigeten a hóhatár közeléig emelkedő Rilában és Pirinben is gyakoriak a kártavak.

A gleccservölgyek túlmélyített szakaszain sokszor egész füzért alkotnak a tavak. A völgy helyzetétől és a jégár bevágódásának mértékétől függően a völgyfenék a tengerszint alá is mélyülhetett, és a gleccser eltűnése után a tenger benyomulva, azt fjorddá alakította. Ahol a tengerelöntés nem történt meg, a völgyekben hosszan elnyúló tavak keletkeztek. Ezek egy része rendszerint kiszélesedve a hegységek előterére is kinyúlik, és itt vizük felduzzasztásában a gleccsernyelv előtti végmorénasáncoknak is szerepe van. Ilyen típusú tavak vannak az Alpokból kifutó völgyekben: Thuni-, Brienzi-, Zürichi-tó stb. (Svájc), Salzkammerguti-tavak (Ausztria), Orta-, Maggiore-, Lugano- Garda-tó stb. (Olaszország).

A legnagyobb alpesi tavak (Bóden-tó és Genfi-tó) már hegységelőtéri képződmények, és kialakításukban a jég munkája mellett szerkezeti mozgásoknak is szerepe volt. Az alpesihez hasonló, de azoknál is nagyobb fjordos tavak tarkítják a Sziklás-hegység északi és az Andok déli részeit.

A glaciális tavakkal rokon képződmények a termokarsztos (fagykarsztos) tavak. Itt a tómedencék nem a jég mechanikai hatására, hanem az annak elolvadása révén bekövetkező térfogatcsökkenés következtében jönnek létre.

A visszahúzódó belföldi jégtakaró peremei előtt gyakran maradtak vissza a jég főtömegétől elszakadó, ún. holtjégtömbök. Ezeket beborította a jégnyelvek felől érkező olvadékvizek hordaléka, és így hosszú időre konzerválódtak. Később elolvadásukkal a felszínen kerekded mélyedések keletkeztek. A bennük kialakult apró (sokszor csak százméteres nagyságrendű) tavak a sollok. A Germán-Lengyel-síkvidéken főleg az utolsó eljegesedés fiatal morénavidékén rendkívül gyakoriak.

A termokarsztos folyamatok főleg a recens permafrost (fagyott altalajú) területeken jellegzetesek. A talajjég itt többnyire a talaj részecskéi közötti hézagokat tölti ki jéglemezek, jégékek, jégszemcsék formájában, és ha valami okból akár részlegesen megolvad, a felszínen berogyások, süppedékek alakulnak ki (termokarsztos tölcsérek, dolinák, alaszok). Mind a tundrákon, mind Észak-Amerika és Eurázsia tajgavidékein messze délre nyúló, már csak részben összefüggő fagyott földön igen gyakoriak. Mivel a felszíni vizek mélybeszivárgását a jég akadályozza, és mert a párolgás is kicsi, a rossz oldalirányú lefolyással rendelkező helyeken a talaj néha 75%-ot is elérő jégtartalmának elolvadásával a mélyedésben állóvizek keletkeznek. A jégkörnyéki területek sík vagy enyhe lejtőjű vidékein a tavak a legjellegzetesebb felszíni képződmények közé tartoznak.

A folyóvízi erózió ritkábban teremt tómedencéket, és az ilyen eredetű tavak a fluviális folyamatok elég általános földi elterjedtsége miatt kevésbé köthetők valamely meghatározott földrajzi zónához. Rendszerint szórványosan, de igen eltérő jellegű tájtípusokban is megjelennek. A mélyítéses tómedencék (bevágódó folyók túlmélyített és később elhagyott üstjei, vízesések alatt kimélyített forgók) szinte csak kuriózumnak számítanak a tavak között. Gyakoribbak a folyóvízi akkumuláció kapcsán keletkező medencék. A kanyarulatok lefűződésével visszamaradó holtmedrek (morotvák) többnyire jellegzetes kifli formájú állóvizei, valamint a meder menti folyóhátak mögé kifolyó árvizekből visszamaradó, jobbára igen sekély tavak a széles folyóvölgyek és alföldek rövid életű, de időről időre újra megjelenő jellegzetes képződményei. Ugyancsak gyakoriak a hordalékkúpjukon futásirányukat megváltoztató folyók elhagyott mederrészleteit kitöltő állóvizek. Az ilyen, gyorsan feltöltődő, elláposodó tómedencék elmaradhatatlan kísérőjelenségei voltak, pl. a főként fluviális folyamatok révén formált magyar Alföld fejlődésének.

A karsztos felszínfejlődés során - főként a trópuson kívüli területeken - szabályszerű jelenség zárt negatív formák kialakulása. Ezek a mélyedések vízzel való tartós kitöltődésére akkor kínálkozik lehetőség, ha a dolinák, uvalák, poljék, olykor víznyelők fenekét kellő vastagságú vízzáró anyag béleli ki. Ennek hiányában legfeljebb időszakos tavak jönnek létre. Terjedelmes karsztos medencékben jelentős méretű tavak is előfordulnak. Részben ilyen eredetű, pl. a Dinaridák klasszikus karsztvidékén az Ohridi- és a Preszpa-tó, és a tektonika mellett a még nagyobb Shkodrai-tó létrejöttében is szerepe volt a karsztosodásnak. Kisebb karsztos tavak Magyarországon is vannak, pl. Vörös-tó (dolina-tó), Aggteleki-tó (víznyelő-tó).

A szélkifúvásos vagy szélhordta anyag mélyedéseiben kialakuló tómedencék zömmel a száraz, félszáraz vidékek jellemzői. Mivel vízutánpótlásuk bizonytalan, ezeknek a tavaknak a mérete időben szélsőségesen ingadozó, sőt időszakosan ki is száradhatnak. Az is előfordul, hogy vizük időről időre a medence más-más részét borítja el, így helyüket is változtathatják. Többnyire lefolyástalanok, és vizük rendszerint sós. Kifejezetten sivatagi körülmények között a deflációs eredetű medencék teljesen szárazak, de fenéküledékük elárulja, hogy a pluviális időszakban volt bennük víz. Méretük olykor 10 000 km2-es nagyságrendű, de még gyakoribbak az apró, rövid életű szélkifúvásos tómedencék. Magyarország futóhomokvidékein is nagy számban fordulnak elő (pl. a Sós-tó Nyíregyháza mellett).

A kiegyenesedő, lapos tengerpartok vonalát gyakorta füzérszerűen kísérik a turzásokkal elzárt lagúnatavak. Szép példái sorakoznak a franciaországi Landes vidékén a Garrone torkolatától délre vagy a Balti-tenger lengyelországi partszakaszán.

A tömegmozgásos folyamatok (omlások és csuszamlások) mechanizmusából következik, hogy az elmozduló anyag mögött elgátolt, lefolyás nélküli mélyedések maradnak vissza. Itt nemcsak arról van szó, hogy pl. egy hegyomlás elzárhat egy folyóvölgyet, és így annak vízfolyása tóvá duzzad (pl. Gyilkos-tó). Maga a tömegmozgás is anyaghiányos lejtőrészleteket teremt, és így a helyi erózióbázis fölött (pl. a lejtőoldalban) keletkezhetnek tómedencék. A földcsuszamlások kísérőjelenségei az ún. "hepe-tavak". Vizük többnyire a csuszamlások következtében felfakadó forrásokból származik.

Exogén erőhatás eredményeként értékelhetjük a növény és állatvilág közreműködésével kialakuló tómedencéket. A sűrű növényzet elpusztul maradványainak felhalmozódásával, olykor egységes medencék tagolódhatnak kisebb önálló részekre. Korallépítmények is tómedencéket zárhatnak el. Pl. az atoll-lagúnák tóvá változhatnak a tenger szintcsökkenése, esetleg a terület emelkedése révén. Más helyi jelentőségű, apró tőmedencék kialakításában is szerepe lehet az állatvilágnak (hódgátak, dagonyák stb.)

Kozmikus hatásra kialakult tómedencék

Meteorit-becsapódások révén keletkeznek (pl. Chubb-kráter Kanadában)

Antropogén eredetű tómedencék

A Földön rohamosan nő a mesterséges tavak száma. Víztározók, bányatavak, malomtavak stb. Sok mesterséges tómedence a gazdasági tevékenység - olykor nemkívánatos - mellékterméke. Főként a külszíni bányászat teremtett helyenként valóságos tóvidékeket. Mesterséges tavak nemcsak számuk, de méreteik tekintetében is szinte versenytársai a természetes tavaknak.

A tavak földrajzi elterjedése

A tómedencéket kialakító folyamatok földfelszíni elterjedése alapjában véve meghatározza a tavak gyakoriságát is. Mivel ezek egy része kifejezetten egyes földrajzi övekhez kötött, így a tavak elterjedésében is kimutatható bizonyos zonalitás. A Föld tóban gazdag övezetei olyan területeken vannak, ahol a vízhálózatot alakító éghajlati körülmények csak rövid ideje állnak fenn, így a vízhálózat normál rajzolata még nem fejlődhetett ki.

Az egyik ilyen zóna - a Föld legnagyobb tósűrűségű övezete - a fiatal pleisztocén eljegesedések vidéke. Finnországban a terület 9,4%-át, Svédországban 8,6%-át, Minnesota államban 6,7%-át fedik tavak. Hasonló vagy még nagyobb arányok számos kanadai területen is mérhetők. A jég munkája nyomán kialakult számtalan tómedence feltöltődésére vagy lecsapolására még nem volt mód, viszont a víz általában bőségesen rendelkezésre áll azok kitöltésére. Így ott a zegzugos futású kusza vízhálózatnak elmaradhatatlan részei az állandó vizű, gyakorta kriptodepressziókat is fedő, lokálisan esetleg lefolyástalan tavak.

A Föld másik viszonylag tógazdag övezete a zonális és a kontinentális sivatagok peremvidékén - félsivatagi szemiarid környezetben - rajzolódik ki. Ezek az ariditás szempontjából átmeneti övezetek a csapadékmennyiség aránylag kismértékű megváltozására is igen érzékenyek, vízhálózatuk annak függvényében viszonylag gyorsan és erőteljesen megváltozik. Jelentős részük az utolsó évezredekben lényegesen szárazabbá vált, a vízfolyások megritkultak (esetleg el is tűntek), és a felszíni vizek többnyire csak a zárt, olykor a talajvizet is elérő mélyedésekben maradtak. Az ilyen tavak jelentős része időszakos, alakjukat, méretüket, helyüket gyakorta változtatják, sós vizűek és lefolyástalanok. A közepes szélességek nedvesebb területein, valamint a belső trópusi tájakon a tósűrűség kicsi, és e tószegény övekben azonálisan jelennek meg a magasabb tósűrűségű vidékek (pl. akkumulációs folyó menti síkságok, feltöltődő tengeri partszegélyek, karsztterületek).

Természetesen "tómentesek" a jelenleg is eljegesedett, ill. a hosszú ideje és szélsőségesen száraz belső sivatagi területek.

A fenti zonalitásoktól jórészt függetlenek az endogén erők hatására (főleg a tektonikus árkokban és a fiatal vulkáni képződményekben) létrejött tóvidékek.

 
 

© 1999-2005 BEBTE www.bebte.hu