A VELEMI VÍZIMALOM

2008. július 23.

A vízimalom ma is működőképes

Manapság, amikor oly sok szó esik a megújuló energiaforrásokról, megfeledkezünk arról, hogy ez bizony nem csupán a modern kor igénye. Az ember már a múltban is kereste, és persze meg is találta a módját annak, hogy a természet adta lehetőségeket a saját és a köz javára hasznosítsa, igaz akkoriban más nem is nagyon állt rendelkezésére.

Sajnos egyre kevesebb hazánkban a mezőgazdasági-ipari jellegű műemlékek száma, s még kevesebb azoké, melyeket az eredeti funkciójuk bemutatására használnak. Ezért is örültem annak, hogy Kőszegre tartó utunk során egy ilyen látványosságot is megállóink közé iktathattunk.

Magyarországon alig néhány, ma is üzemképes vízimalom található. Ezek egyikét a Kőszeg-Hegyalján, festői környezetben fekvő Velem falucska tudhatja magáénak. A nyár ellenére 2008 júliusának utolsó hete nem épp az évszaktól elvárt időjárást hozta, ami viszont kedvezett egy kis autós csavargásnak. A Kőszegi-hegység, és maga Irottkő (882 m) látványa kísérte Górtól induló vasi kirándulásunkat. Velem község a 87. számú, Szombathelyről Kőszegre vezető útról közelíthető meg a legegyszerűbben (Szombathelytől 20, Kőszegtől 8 km távolságra van), ám ha az Alpokalja valódi hangulatát szeretnénk átérezni, érdemesebb az alsóbb rendű – hangulatos kicsiny falvakat összekötő – utat választani. A vízimalom Kőszegszerdahely és Velem között, Velem határán fekszik a kőszegszerdahelyi faluvégen.

Kőszegszerdahelyet elhagyva jobb kéz felé találjuk a busz fogadására is alkalmas parkolót, balra pedig a malomudvart. A kerítéshez támasztott kb. húsz bringa is jól mutatta, hogy nemcsak gyalogos, autós, de a kerékpáros turisták körében is felkapott helyre érkeztünk. Ez utóbbit éppen egy diákcsapat képviselte, akik lelkesen hallgatták az idős házigazda mondandóját. Már az udvarba lépve jól hallhatóak voltak az ablakon át kiszűrődő, épülettel, annak felszereltségével és működésével kapcsolatos tudnivalók (Az ismeretek felelevenítésében segítségül vettem a Tájak-Korok-Múzeumok Kiskönyvtára sorozatban 1989-ben megjelentett – 337. sz. füzetet).

A malom idős gondnoka

A malmot a Szombathelyi Levéltár iratai először 1568-ban említik. Az épület ekkor a Batthyányaké lehetett, 1715-ben viszont már a rohonci Sibrik-uradalom részeként tartották nyilván. A régi malom, melynek helyére a mai épületet emelték, zsúpfedeles, boronafalú építmény volt. Két vizeskerék hajtotta, amely valószínűleg két őrlőkővel működött. Az egyikben őröltek, a másikban daráltak. A szitát lenfonalakból szőtték és kettesfára erősítették. Csaknem valamennyi malomrészt fenyőfából készítették. Vasszeget alig használtak az építés során. A régi malmot 1913-ban lebontották, s a következő évben – Velem és Szerdahely lakosai által odaszekerezett kőből – építették meg a malom vízfejét, valamint az épület földszintjét és magasított padlásterét.

A malom az első világháború idején is dolgozott, majd a háború után további módosításokat hajtottak végre rajta, de a felújítást megelőző mai arculatát 1919-ben nyerte el. Ekkor lebontva a tetőt, még egy emeletet húztak az épületre.

Az őrléshez szükséges energiát az alig ároknyi mederben csörgedező Szerdahelyi-patak vize adja. A szokatlanul kedvező terepviszonyoknak köszönhetően, valamikor a két világháború között a malom betonozott vízgyűjtőt kapott. Ennek következtében még vízszegény időben is mód nyílott a vízfej bizonyos mérvű használatára. Nagyobb mennyiségű csapadék esetén a felesleges vizet a szabadzúgón keresztül vezeti el a malmot megkerülő malomárok. A nagy átépítést követően a malom új, Wohanka-féle motort kapott. Így lehetővé vált a nyári, aszályos, vízhiányos időszakban is a malom működtetése. Ezzel egyidejűleg a malmot villanyvilágítással is ellátták.

Az épületbe lépve a meghajtó vízikerék által működtetett, a hajtószíj és néhány összekötő elem kivételével többnyire fából készült eszközöket látjuk halljuk. Míg maga a kerék odakint 6 fordulatot tesz meg percenként, a kétszeres áttételű fogaskerekek az épületben 100-ra gyorsítják a percenkénti fordulatot. A malomépület jellegéből adódóan jól szemügyre vehetjük a tartozékokat (pl. felöntő garat, serleges felvonó, összetett tisztító-koptató gép, hengerszék garat, súlynyomásos hengerszék, töretőrendszer, őrlőrendszer, felülcsapó vízikerék) és működés közben könnyen megérthetjük a különböző munkafolyamatokat. Laikusként bizony elcsodálkozik az ember, hogy mi minden történik a gabonával, míg abból liszt, derce, dara vagy korpa lesz.

Rostáló

1950-ben az ország többi kismalmával együtt a velemi Réti malmot is államosították. 1952-ig ugyan még őrölt, de azután végelegesen leállt. Az államosítást, illetve leállítást követően közel három évtized viszonylagos nyugalom következett a malom életében. Eleinte még őrizgették a gépeket, berendezéseket, az idő múlásával azonban egyre több leállított vízimalmot alakították át más célra, vagy lebontották őket, hogy a tégla- és faanyagot más építkezésekhez használják fel. A velemi Réti malomra is hasonló sors várt.

Ám szerencsére a Vas Megyei Gabonaforgalmi és Malomipari Vállalat kezdeményezésére – a Gabona Tröszt és az Országos Műemléki Felügyelőség erkölcsi és anyagi támogatásával – a velemi Réti malmot végül is ipari műemlékké nyilvánították és 1980-ban megkezdődött a helyreállítása. Az elkorhadt vízikerék helyett egyedi terv alapján újat kellett készíteni. Ez tölgyfából és vörösfenyőből készült. A felülcsapó vízikerék 5,2 m átmérőjű, szélessége 0,8 m. A malomépület és a hozzá tartozó járulékos épületek – molnárház, pajta, istálló – nagyon elhasználódott állapotban voltak, ezeket teljesen újjá kellett építeni. A tervezők és építők szándéka az volt, hogy a malom és környezete maradjon olyannak, amilyennek az egykori molnárok építették. A helyreállított malom fejezze ki táji jellegét, őrizze meg a XIX. századvégi, XX. század eleji magyar visszaöntéses malom hagyományát.

A Velemi vízimalom az egykoron itt élő emberek igényeit elégítette ki, házigazdánk szavait idézve azzal, hogy „…itt minden egyes ember, aki behozta a gabonáját, az a maga búzájának a lisztjét kapta vissza, és büszkén mondta, hogy én a magam búzájának lisztjéből eszem a kenyeret.” Bízzunk abban, hogy a mai lakosság legalább ennyire hasznát látja majd az idegenforgalom révén.

Szöveg és képek: Lieber Tamás